Visz a vonat, megyek utánad

Gyorsul az idő, mint a veszett fene – nem csupán a privát, hanem a globális is, ebben biztos vagyok –, legalább három dolog vált úgymond cikivé tavaly, amelyek korábban menőnek számítottak, húsz-harminc évvel ezelőtt ellenben vagy sehogy sem léteztek még, vagy csak alig. A tavaly alatt értelemszerűen 2019-et értem, idén már 2020 van, áldja meg a jóisten, sokáig azt is nehéz volt elképzelni, hogy lesz ilyen, erre tessék, egyszer csak beköszöntött, zárójel bezárva. Szóval a három dolog közül az egyik a palackozott víz, a másik a repülés, a harmadik a facebook – ezt kisbetűvel szoktam írni, köznevesült a rohadék, méghozzá annyira, hogy sokan az internet kifejezést használják helyette szinonimaként szegények.

Repülés és palackozott víz volt azelőtt is, ám egyikben és másikban is kevesen lelték örömüket, és a vizet műanyag szemét helyett üvegbe csomagolták akkor. Facebook viszont egyáltalán nem volt, és mennyivel jobban járt volna az emberiség, ha soha fel sem találják!

Hogyan szakítsunk épphogy megrögzült szokásainkkal, egyre gyakrabban merül fel ez a dilemma rohanó világunkban. Valaha szinte csak a dohányzásról és az ivászatról kellett leszokni – az egyikről közel két évtizede sikerült, a másik takaréklángon pislákol –, plusz esetleg a mértéktelen zabálásról, utóbbinak szerencsére soha nem voltam a rabja, háziasan a nagymama főz, nagy adagokat a sertés eszik.

Mostanában tehát újabb és újabb leszokódásra ítélendő fenomének virítanak a horizonton. Mert meg kell mentenünk a bolygót, mondta ezt az a kiscsaj is, aki híres lett hirtelen.

Háromból egyet bírtam elintézni eddig, a facebookkal volt a legkönnyebb leszámolnom, jó néhányszor a torkára tettem a kést, a hírfolyam feltalálása óta irritált a görény,
és bár egy darabig képtelen voltam abszolválni a gyilkos mozdulatot, végül elszántam magamat, legalább két éve ennek. Ugrásszerű javulás következett be az életminőségemben, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy cselekedjen ügyesen.

A víz és a repülés keményebb dió. A poharat könnyű leverni az éjjeliszekrényről, a kulacs hajlamos bebüdösödni. Ember, küzdj és bízva bízzál, mondogatom magamnak, amikor átmenetileg többször használatossá teszem az egyszer használatos, 0,75-ös, műanyag palackot a csap alatt.

És ott van még a repülés. Egyik pillanatban Budapesten van az ember, a másikban Bordeaux-ban vagy Szentpéterváron. Szinte ingyen. Annak, aki abban nőtt fel, hogy Bedőházára sem magától értetődő eljutni, ez maga a csoda. Akkor is, ha korhely brit turisták tömkelegét kaptuk mellé az obligát árukapcsolás jegyében. Mindegy, valahogy meg fogom oldani. Ha másként nem megy, akkor apránként. Kevesebbet repülök. Ülök a seggemen itthon. Többet vonatozok. Nézegettem is a menetrendeket a minap. Berlin tizenegy óra, Lemberg sem sokkal több, Kolozsvár és Ljubljana hét, és nem is drágák a jegyek egyáltalán. Esetleg szupergyors vasút kéne még Közép- és Kelet-Európába is, igazán megépíthetnék snellben a köznevesült regionális-multinacionális lőrincek. Hiszen ebben lesz a biznisz rövidesen. Az időt utolérni kötött pályán sem kell félnetek. Addig is arra biztatnám nyájas olvasóimat, hogy lassuljanak szeretettel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!