Halál Csenyétén: íme, a kis magyar apokalipszis

„Előfordul, hogy a cigányember azt mondja, nem jön ki hozzájuk a mentős, mert rasszista, a mentős meg erre azt mondja, hogy nem megy ki a cigányokhoz, mert őt agyonütik pusztán csak azért, mert ő nem cigány.” Még 2016-ban, a Magyar Nemzetben nyilatkozta ezt nekem Forgács István romaügyi szakértő. És tessék, most itt vagyunk 2020-ban, és Csenyétén majdnem szó szerint megtörtént a fenti eset.

Nyilván fontos, hogy kiderüljenek az ügy részletei – természetesen mi is fogunk foglalkozni vele. Hogy miért várták meg a mentők a rendőröket, miközben a legszegényebb magyar faluba siettek? Valóban életveszélyesen megfenyegették őket, vagy másért nem mentek le a völgybe, ahonnan hívták őket? Egyszer majd kiderül.

Ami biztos, hogy egy ember meghalt. Meg hogy most ezzel sokan foglalkoznak. Talán Csenyéte állandósult jelzője, „a legszegényebb falu” mivolta miatt? Talán Gyöngyöspata miatt? Talán, hogy itt is fel lehet idézni Olaszliszkát? Talán mert videót tett fel a Facebookra az esetről a polgármester? Ki tudja.

Így fest hát a mi kis magyar apokalipszisünk. Amikor ugyanis ilyen esetek történnek, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a sokak által áhított Kert-Magyarországnak bizony vége. Persze vannak még vidéken tiszta udvarok, rendes házak, vannak MTVA-kompatibilis fánk-, kalács-, disznótor-fesztiválos skanzenek, van még egy-két néni, akit Borbás Marcsi harsány kacaja sem tántorít el attól, hogy elkészítse települése finomságait, és pár túlárazott piacon még megtalálhatók lesznek a Facebook-videóban parádézó vidékfejlesztési miniszternek a régi jó magyar ízek. De ennyi.

Amikor a fentebb soroltak már látványosságoknak, ritkaságnak, „megőrzendő kincsnek” számítanak, nem pedig a hétköznapok szerves részének, akkor el kell fogadni, hogy itt valaminek bizony vége van, hiába szervezünk közpénzből felzárkóztató programot. Akkor egy nagy újratervezésre, egy ctrl+alt+del-re van szükség, az állam visszatérésére, nem kormánybiztosokra és útfelújításokra. Igen, ott kell majd mindent elölről kezdeni, ahol annyi darabokra tört egész olyan régen forrt össze rosszul, hogy már arra is azt mondjuk: hagyomány. Bőven túlmutat ez a tragédia a jelenlegi kabineten, nem is azt akarom mondani, hogy a Csenyétén elhunyt férfi, „az orbáni újfeudalizmus áldozata” lenne. De azt nem tudom megállni, hogy le ne írjam ezredszer: ez még mindig az a vidék, amin tizedik esztendeje a Fidesz-KDNP és harmadik kétharmada egyáltalán nem segít, csak hasznot húz belőle.

És ez ellen nem fog lázadni senki, nem fog megtelni a Madách tér sem emiatt. Így aztán nem is lesz vége sem. Nem lesz majd itt olyan éhséglázadás, mint 2004-ben Szlovákiában, ami persze jó. További csendes lecsúszás várható helyette. Mert ez a csenyétei eset nagyon nem egyedi. De majd még többen mondják majd, hogy „rosszul lett a herbáltól, és meghalt”, még több helyre nem tud majd leszállni a mentőhelikopter, mert annyi lesz a faluvégi házak között a szemét, még több lesz az olyan egyébként életerős fiatal, akit elvisz a tüdőrák, mert a szomszédja – és hó végén ő maga is – kénytelen volt festett ablakkerettel és bálás ruhával fűteni.

Mi pedig majd állunk és nézünk, nem értjük meg ezeket az embereket, hogy miért akarnak a szomszédunkba költözni, és miért nem maradtak ott, a borsodi, szabolcsi, somogyi, baranyai végeken. Mert addigra hagyománnyá csontosodik az is, hogy a vidéken csak szegények laknak, főleg öregek és cigányok. És az is, hogy nem értjük meg velük egymást.

Négy esztendő telt el a fent idézett nyilatkozat óta. Úgyhogy most képzeljük el, mi lesz itt mondjuk újabb fél évtized múlva. És most nem arra gondolok, hogy szép sima, milliókba kerülő betonút vezet majd le a csenyétei völgybe.