Kívül tágasabb?

Lassan a soha véget nem érő szappanoperákat idézi a Fidesz és az Európai Néppárt (EPP) válásának (?) története. Tavaly tavasszal függesztették fel a magyar kormánypárt tagságát, miután annak agytrösztje jó ötletnek tartotta egy néppárti politikust – Jean-Claude Junckert, az Európai Bizottság azóta leköszönt elnökét – plakátkampánya célkeresztjébe állítani. A végleges döntést jegelték, legutóbb arról volt szó, hogy az EPP február 3-4-i választmányi ülésén zárják le az ügyet. Ez most bizonytalanná vált, holott a magyarországi helyzet kivizsgálására felkért három bölcs már elkészítette a jelentését, s találkozott Donald Tuskkal, az Európai Néppárt lengyel elnökével. A Franfurter Allgemeine Zeitung úgy értesült, hogy a testületben nincs egyetértés a kérdésben, ezért azt javasolják, hogy továbbra is maradjon érvényben a felfüggesztés, egészen addig, amíg a Fidesz nem teszi meg az elvárt gesztusokat. A Spiegel is arról írt, hogy egyelőre nem zárják ki a pártot.

A felek már többször egymásra csapták az ajtót, és egyre nyilvánvalóbb, hogy alapvetően mást gondolnak az európai szolidaritásról, az alapértékekről, jogállamiságról, kereszténydemokráciáról, (il)liberalizmusról. Ennek ismeretében magyarázatra szorul, hogy miért is ilyen nehéz a távozás. A miniszterelnök nagy mestere a pávatáncnak – legutóbbi rádióinterjújában azt mondta, egy centire voltak a kilépéstől, de egyelőre maradnak –, az európai elitnek pedig az egyik ismertetőjele a problémák szőnyeg alá söprése, a konfliktusok kifinomult diplomáciai eszközökkel történő elsimítása, a döntések elodázása (lásd: három bölcs), de itt sok minden másról is szó lehet.

A magyar érdek az lenne, hogy a kormánypárt a legnagyobb európai pártcsalád tagja maradjon, s Orbán Viktor újra bejáratos legyen a néppárti kormányfők fontos döntések előtt tartott informális egyeztetéseire.

Erre a tagság felfüggesztése óta nincs lehetősége. Vagyis a magyar miniszterelnök egy lépéssel távolabb került az uniós politikaformálás legbelső körétől. Amikor a következő fejlesztési ciklus forrásainak elosztása van napirenden, nagyon nem mindegy, milyen érdekérvényesítő képességgel rendelkezik egy közepes méretű, nem a magországok közé tartozó állam vezetője. A vétó lehetősége persze ott van a legvégső esetre, amit már pedzegetett is a kormányfő, ám kétélű fegyver ez, amelynek használata a teljes elszigetelődés beismerése lenne az európai politikában.

A kormány itthoni és külföldi kritikusai joggal teszik szóvá, ahogy hazánk az uniós pénzeket felhasználja. A folyamatot övező, nyilván nem csak Magyarországra jellemző fertelmes korrupció megfékezése nemzeti érdek. Különböző okokból – például a britek kilépése – bizonyos forrásvesztés elkerülhetetlen, de az mégsem lehet cél, hogy a gazdasági növekedés legerősebb motorjától megvonjuk az üzemanyagot. Az Európai Néppártból kirakott Fideszt nyilván az eddiginél is kevésbé fogják érdekelni a korrupciós és a jogállamisági helyzet miatti bírálatok. Új szövetségesei pedig aligha fogják emiatt nyaggatni, e körből legfeljebb az aggasztóan szoros orosz kötelék miatt számíthat rosszallásra, különösen a lengyelek részéről. Feltételezem, hogy a miniszterelnök is tisztában van ugyanakkor azzal, hogy az érdekérvényesítés szempontjából előnyösebb pozíciót jelent a néppárti tagság, talán ezért is bizonygatta év eleji sajtótájékoztatóján Sebastian Kurz osztrák kancellárt dicsérve, hogy az államközi kapcsolatokat nem érintik a pártügyek.

Nem ok nélkül gondolják sokan, hogy Orbán Viktor azonos a Fidesszel, ám éppen ebben az ügyben feltételezhetjük, hogy pártjában nem mindenki követné szívesen új utakra a miniszterelnököt.

Évtizedek munkájával kiépített, jól bejáratott kapcsolatrendszer, pozíciók és lobbilehetőségek hálózata köti a „brüsszeli” Fideszt a az EPP-hez. Mindezt nyilván nehéz szívvel hagynák veszni. Másfél éve a Sargentini-jelentést a néppárti frakció 58 százaléka szavazta meg az Európai Parlamentben, most a jogállami helyzet romlását megállapító, a hetes cikkely szerinti eljárásnak lendületet adni igyekvő állásfoglalást már 63 százalék. Ez egyértelműen jelzi, hogy az Európai Néppártban fokozódik a Fidesz-ellenes hangulat.

Tény azonban, hogy nem elhanyagolható erőt képviselnek azok is, akik bent tartanák a magyar kormánypártot. A német kereszténydemokraták is megosztottak a kérdésben. A Fidesz távozása aligha roppantja meg a pártszövetséget, de néhány követővel érzékeny veszteséget tud okozni. A maradás viszont a belső feszültséget prolongálja, ahogy a döntés további elodázása is. Csapdahelyzet, amelynek kezelésében furcsa módon némi segítséget nyújtana Orbán Viktor a néppárti vezetőknek, ha a döntés elébe menve maga jelentené be a Fidesz távozását. Jelzésértékű, hogy a miniszterelnök az Európai Néppárt választmányi ülésének idején Rómában az európai konzervatív nacionalisták rendezvényére hivatalos, ahol mások mellett Matteo Salvini, a korábbi, bevándorlásellenes olasz belügyminiszter is felszólal.

A miniszterelnöknek nagy munkája van abban, hogy ilyen mélyre jutott a viszony az EPP-vel. Ennek egyértelműen belpolitikai okai vannak. Nem csupán a bevándorlás kizárólagos témává emelését kísérő csatazaj, hanem az illiberális rendszerépítés mérgesítette el a kapcsolatot. Orbán Viktor abban bízott, hogy a tavalyi európai parlamenti választás új helyzetet teremt az unióban, de a populisták várt áttörése elmaradt. Az Európai Néppárt zöme pedig egyáltalán nem akar az orbáni útra lépni.

A miniszterelnök – a pávatánc koreográfiáját elvétve – már átlépte azt a bizonyos határt, s a jelek szerint nem hajlandó olyan gesztusokra, amelyeket az EPP elvárna. Sőt, a neki nem tetsző hazai bírósági ítéletek figyelmen hagyásával nyíltan az EU egyik alapértéke ellen intézett most frontális támadást. Innen nehéz a visszaút. Marad az előre menekülés egy új, jobboldali, illiberális, szuverenista pártcsaládba, ami viszont csak úgy éri meg neki, ha a vezető szerep is az övé.

Most úgy látszik, hogy a Fideszt és az Európai Néppártot sikerült egy vesztes-vesztes végkimenetelű játszmába vinni. Nagyobb baj, hogy az országot is.

Persze a politikában lehetnek meglepetések. Lesz még például egy Tusk–Orbán-találkozó is. Van, amikor egy hosszú úton az utolsó centiméter megtétele a legnehezebb.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!