Sem hurrá, sem majré… – kérdések a Térey-ösztöndíj kapcsán

A sokat vitatott (és vitatható) Illyés valami olyasmit ír a Puszták népében (vagy az 1939-es Ki a magyar-ban?), hogy az ember ha a hazáját kutatja az emlékezetében, végül mindig egy kis ház apró udvarára jut. Hát így vagyunk most, úgy érzem. Mintha senki nem tudna felülemelkedni otthonos, belakott, szűk szellemi udvarán. Alapvetően minden díj jó, még ha bizonyos körülményei fel is vetnek bizonyos kérdéseket…

Esztétikai kérdésekről most ne is beszéljünk (úgysem beszélünk róluk már sokat, ha igen, akkor is kenyértörés a vége…), hogy például vannak-e olyanok, akik „nem érdemlik meg” eddigi tevékenységük okán, vagy hogy vannak-e olyanok, akik sok évtizedes munkásságukkal már bizonyítottak, nem is kéne őket éves elszámoltatásra, ahogy Demeter Szilárd fogalmazott: versenybe kényszerítenünk – elég méltatlanul, vélem én.

Azt a kérdést sem érdemes bolygatni, hogy vajon milyen érzés lehet „irodalmi tartalékként” a díjról lemondók helyére beugrani? Hát milyen? Örömteli, megnyugtató, visszajelzés úgy is, és nyilván úgysem érdemtelenül kapott elismerés. Vagy nem?

Igaz-e, amit olvastam, hogy a díjazottaknak két már elkészült művét fel kellett ajánlani a DIA kezelésébe, nem tudom. Ha így van, az ösztöndíj inkább fizetség egy már elvégzett munka után, s előleg újabb művek megírására. Ebben az esetben még az is elfogadható, ha a PIM afféle – tartalomba is beleszólási lehetőséggel bíró – lektorátusként működik. Beleszólhat akár tartalmi kérdésekbe is? (Mint komoly menedzsment elvárhat bizonyos „viselkedést”, derekas kiállást is mindenkitől?

Részletkérdés, hogy mi lesz a két év múlva esedékes rostavizsgán, mi alapján, s főleg – mivel a díjazott szerzők nem lustaságukról vagy épp jóértelemben véve sem megelégedettségükről híresek – milyen megírt mennyiség szerint születik döntés a hosszabbításokról? Hogy mit fog érezni az, akivel nem hosszabbítják meg a támogatást? Ez a kérdés most még szintén merőben elméleti.

Apróságnak (és tulajdonképpen elhanyagolható esélyűnek tűnik ennek megtörténte), de mi lesz 2022 után, ha esetleg nem a Fidesz nyer? Van-e, lesz-e akkora súlya ennek a díjnak, hogy egy esetleges kormányváltást is túlélve működjön tovább? 

A legnagyobb kérdés szerintem tehát most, hogy vajon áttételesen, s túl az első viharokon az ösztöndíj képes lesz-e hosszú távon, ha hidat nem is, de legalább kapcsolatot építeni eltérő felfogású közösségek, csoportok, táborok között. Hogy domesztikálható-e ez a nem minden politikai töltés nélküli adomány? (Van-e ennek a díjnak tágabb környezete, vagy ez is csak egy udvar a sok közül.) Illetve épp fordítva, akár irodalomszakmailag, akár közerkölcsünk tekintetében ismét visszalépést jelent-e ez egy (igazán sose volt) optimális állapottól? Hogy jelesül, mondjuk olyanok is megkapták, akikről korábban azt mondták, hogy egyéb szervezetekben fennálló tagságuk miatt nem kaphatják meg? (Hogy valahogy mindig a gombhoz varrjuk a kabátot, és ezen, mint teórián nem is változtatunk. Nem azt találjuk ki, hogy valami milyen legyen, egészen pontosan, hanem kitalálunk valamit, amit utólag – lásd Alaptörvény, jogszabályok és törvények esete – úgy és amúgy változtatunk, ahogy nekünk megfelel.) Okozhat-e ez a díj morális deficitet, akár érzékenységünk, akár a hatalommal való érintői okán? 

Nem kiáltok hurrát, de nem is „majrézom” attól, ami most létrejött, bekövetkezett, kialakult. Sokaknak szívből örülök, és tulajdonképpen annak drukkolok, hogy ez a díj (még egy díj a tulajdonképpen nem túl számos díjazás mellett) sok válasz, munka után kétely nélkül rangos elismerés legyen.

Örök kételyeimmel együtt (akár álnaivan) is szeretnék hinni benne, hogy a figyelem, a megbecsülés fontos, sőt jobbá teheti az embereket. Bízom abban is, hogy a díjazottak munkássága, embersége visszahat arra az oly sokszor bántó modorra, amivel néha-néha a díj fedezetét biztosító kulturális kormányzat bánik a kultúra lustáival és szorgosaival. Bízom benne, hogy ezzel nincs az írók ügye kipipálva, illetve nem szervezik (az ösztöndíj „béketeremtő” elvárasai szerint) egyetlen nagy iparvárossá a szerteágazó, ilyen-olyan, népi, urbánus, dilettáns, erdélyi, nemzetközi hírű etc. magyar szépirodalmat, melyen kívül maradni olyan lesz, mint kitiltatni a falu egyetlen kocsmájából. 

(Azt viszont valóban „elképzelni sem tudom”, hogy a közeljövőben, mondjuk tavasszal, amikor nyitnak a teraszok, ki fog kivel leülni, békésen sörözni, és miről fog zajlani még akkor is a beszélgetés…?)

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.