Olimpiai évbe léptünk; a világ figyelme július 24. és augusztus 9. között Tokióra összpontosul majd. Japán fővárosában nem először rendeznek nyári játékokat, 1964-ben már bizonyította alkalmasságát a hatalmas, nyüzsgő metropolisz. Szép emlék a magyar sportbarátoknak is: 10 arany-, 7 ezüst- és 5 bronzérem volt a mérlegünk. A legsikeresebb hazai sportoló a maga két bajnoki címével Rejtő Ildikó tőrvívó volt, de mások mellett az öttusázó Török Ferenc, a sportlövő Hammerl László, a vívó Pézsa Tibor, illetve a birkózó Kozma István és Polyák Imre is megváltotta örökbérletét a magyar sport halhatatlanjainak csarnokába. Aranyérmes lett a Bene Ferenccel, Novák Dezsővel vagy Farkas Jánossal felálló labdarúgó- és a vízilabda-válogatott is; előbbi diadal ma már egy rég letűnt világból derengő emlékkép, utóbbi Gyarmati Dezsőék méltó utódjai révén a fiatalabbak számára is ismerős élmény.
Nem lenne helyénvaló a generációkkal korábbi tokiói játékok eredményeit elvárásként megfogalmazni sportolóink felé. Bár ha a 2016-os riói eredménylistára tekintünk, elérhetetlen célnak sem minősíthetjük. A legutóbbi olimpián ugyanis a magyar csapat 8 arany-, 3 ezüst- és 4 bronzérmet szerzett. Ez alapján pedig a sajátos, pesszimista világlátásunkra rácáfolva nem lehet hanyatlástörténetként – lásd még: régen minden jobb volt – leírni a magyar sport évtizedeit. (Bizony nem: 2018-ban Phjongcshangban a téli olimpiák első magyar aranyérme is megszületett a férfi gyorskorcsolya-váltó révén!)
Kicsit gonoszkodva annyit azért megjegyeznék, hogy Rióban nem általában a magyar sport, hanem a női versenyzőink álltak helyt. A nyolc aranyból hetet (!) ők szállítottak. Ki ne emlékezne Hosszú Katinka három bajnoki címére és Kozák Danutára, aki sem egyesben, sem kettesben, sem négyesben nem talált legyőzőre kajak 500 méteren! Persze nincs új a nap alatt: mint említettük, a ’64-es játékoknak is egy hölgy volt a legeredményesebb magyar versenyzője. Igaz, nőuralomról akkor nem beszélhettünk. Ha a magyar csapat eléri vagy legalább megközelíti a négy évvel ezelőtti teljesítményt, azt egyértelműen sikernek tekinthetjük.
2020 természetesen nem csak az olimpiáról szól. A legnépszerűbb sportág, a labdarúgás kontinensviadala június 12. és július 12. között zajlik szerte Európában, 12 városban, köztük Budapesten. Ha a sport terén általában nem is, a fociban hosszú távon szemlélve letagadhatatlan a hanyatlás: az Európa-bajnokságra való kijutás már önmagában óriási, tömegeket megmozgató siker lenne, mint négy éve. És van még rá esély.
Minden adott ahhoz, hogy idén is sporttörténelmi pillanatok, legendák születésének szemtanúi legyünk. Csak remélhetjük, hogy a sportélmény mindig csak sportélmény marad. Az előjelek nem feltétlenül biztatók. Az olimpia éve aligha hozza el a világbékét, maga az olimpiai eszme fénye is eléggé megkopott a legkülönfélébb okokból világszerte és hazánkban, s az orosz doppingügyek árnya máris Tokióra vetül. Itthon pedig mintha a hatalom a görcsösen vágyott sportsikerekkel próbálná önnön nagyszerűségét igazolni, amely törekvésre hasonlóan egészségtelen dacreakció érkezik a túloldalról. A túlpolitizáltság óhatatlanul belerondíthat a közösségépítő élménybe. Persze csak akkor, ha hagyjuk…
Kívánok mindannyiunknak minél több alkalmat az önfeledt örömre!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!
