Jövőtlenség a pályán – Az NKA sors(talanság)a

Kár, hogy ma nem újságírók alapítják és csinálják a kulturális folyóiratokat, mint például minden magyar irodalmi folyóiratok ősét és példaképét, a Nyugatot. (Ignotus, Osvát Ernő, Gellért Oszkár.) Ha szervesen összekapcsolódna az újságírás és az irodalom, nem kellene a sajtómunkásoknak azon vívódniuk, hogy a kormányzat tervezte-e a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) megszüntetését, s csak az utolsó pillanatban, az ellenkezés hatására hátrált-e ki mögüle, akár az internetadóból, a vasárnapi boltzárból, vagy az olimpia megrendezéséből. Ha az irodalmi ambíciókat a lapoknál végzett kenyérkereset váltaná valóra – ahogy ez a modern magyar irodalom kialakulásakor általános volt, Adytól Nádas Péterig –, akkor az erről való tudás az egzisztenciális érintettség okán első kézből származna.

Az úgynevezett ellenzéki sajtó hamar túllendült a kultúrafenntartás tyúk-tojás kérdésén, noha a kormányzati viselkedés hátterét és dinamikáját nemcsak azért lenne jó tisztán látni, hogy a kormányzat – lehet, átmeneti – meghátrálása konfrontatív örömével megelégedjen. Tehát ha az újságírók irodalmi folyóiratok és könyvkiadók szerkesztőiként és szerzőiként függenének az NKA döntéseitől – vagy ad absurdum: a létezésétől –, akkor már másfél éve világos lett volna számukra, hogy a kormányzat igenis – sajna – meg akarta szüntetni az NKA-t.

Ez a döntés ugyanis nem intézhető el egy tollvonással: komoly szervezeti és pénzügyi előkészületeket igényel. Annak, aki az egyre szűkülő Gutenberg-galaxisban mozog (vagy ragadt), nyilvánvaló, hogy az NKA kiüresítése – párhuzamban a szellemi előkészítésével: a „kulturkampf”-fal – már a 2018-as parlamenti választások után elkezdődött, s csak a törvényesítésével vártak az önkormányzati választásokra. (Persze a számítógéppel szemben ülve folytatott újságírás is megengedhette volna a luxust, hogy a sajtómunkás felmegy az NKA – mára üres – honlapjára, ahol darab ideje minden álca nélkül üzen a kormányzati akarat.)

A rendszerváltással egykorú, sőt: azt meg is testesítő NKA-pályázatoknak az volt a gyakorlata, hogy az év harmadik negyedében megjelentek a folyóirat- és könyvpályázatok (egyéb műfajok is e szisztéma szerint működtek), hogy az új év első negyedében kézhez vett döntésekre alapozva lehessen tervezni. Noha a csökkenő mértékű támogatásokat egyre nehezebben lehetett kézhez kapni, a rendszer mégis teret biztosított a folyamatos működésnek. Ez az úzus szakadt meg 2018-ban. Amikor is például a folyóirat-pályázatokat csak az év közepén bírálták el, s maga a támogatás csak néhány hete érkezett meg.

Tehát nem „referensi” ötletről volt szó, hanem egy fordulat előkészítéséről. A hátteret lényeges lenne megismerni, hogy kiderüljön: mit ér a tiltakozás? Annál is inkább, mert a beazonosíthatatlan hírek szerint a Fideszen belül is sokakat visszahőkölésre késztetett a magyar kultúra alapintézményének rapid kiiktatási kísérlete. Ha ez igaz, akkor reményteli hír arról, hogy a „másik” térnek és (hold)udvarnak is leesett a tantusz. Ők is felfogták, hogy az országnak csak egy értelmisége van. Csak egy szellemi élete adatott – ha ez a legkülönbözőbb árnyalatok, oldalak hullámzó hevességű, színvonalú harcában testesül is meg. (Nem véletlen, hogy a kulturkampfkommandó janicsárjai nem az anyaországban szocializálódtak.) (Külön, itt nem részletezhető problémanyaláb, hogy a magyar történelem XX. századi hányattatásai során miért nem alakultak ki az államtól független, kultúrát eltartó rétegek.)

S noha valamelyes fellélegzést nyújt az NKA fennmaradása, a vészfellegek korántsem vonultak el. A visszacsinálás nemcsak kormányzati kommunikáció kérdése, hanem szervezeti-költségvetési, technikai problémák sorozata – tehát a támogatottak részére garantált a keserves túlélőtúra.

A már Adyt, Kassákot is célkeresztbe fogó kulturkampf beindulásakor cikket írtam (Öngyilkos kulturkampf, Népszava, 2018. szeptember 1.), amelyet arra az epikai szálra fűztem, hogy a „spontán” támadáscunamiban vajon egy kormányzati akarat előkészítéséről van-e szó, amely a maga kétharmadát a szellemi életben is érvényre akarja juttatni, vagy kívülről támadó erők presser group akciójáról. Melyik csoport (kommandó) kívánja átalakítani a magyar kulturális kánont. A kétely magva pedig abban a minden kétely nélküli helyzetben keresendő, hogy valamely oknál (?!?) fogva, a jelenlegi vezetés kulturális szakértők vagy lobbisták nélkül maradt. Ezért könnyű táncba, és jégre vinni.

A nyugtalanító bizonytalanságnak egzisztenciális és ki nem hunyt újságírói érdeklődésem miatt igyekeztem a végére járni. Ezért szokásommal ellentétben elmentem egy fejtágítóra – az Országgyűlés Kulturális Bizottsága „szakmai rendezvényére” –, amit az Országház felsőházi termében tartottak 2019. június 27-én. Hátha megtudok valamit. Megtudtam.

Nem az (ön)elégedett beszámolókból, és az azokat alátámasztó, ellenőrizhetetlen, de megtapsolt számok tömkelegéből, hanem a szereplő habitusából, akire azért is voltam kíváncsi, mert szemmel láthatóan őt jelölték ki a magyar irodalom központosítása lebonyolítójának.

Mégpedig – földrajzilag is – a helyről, ami épp az előző évben vált szívügyemmé. (A PIM-ben egy rutinszerűen indult kutakodás eredményeként fedeztem fel a zseniális költő, Pásztor Béla – Budapest, 1907–Ukrajna 1943 – életművének tekintélyes részét.) Demeter Szilárd azzal nyitott, hogy ő „200%-os orbánista”. (Ezzel idolját diktátor hírébe keverte – hiszen aki egy ilyen dörgölőzőt kinevez, vagy ajnározást következmények nélkül eltűr, az óhatatlanul ebbe a gyanúba keveredik.) Az irodalmi élet átalakításáról szóló víziója azonban emblematikusan világos és egyértelmű, mint egy vitaindítónak lekevert erős pofon. (Saller.) Eszerint az egymással szembenálló térfelekre oszló pályán nem a kormányhoz, a jobboldalhoz, a nemzeti oldalhoz hű irodalmi erőket kell erősíteni és támogatni pénzzel és más lehetőségekkel. Ez teljesen fölösleges, mert azon pályán a „bírók” úgyis a szoclib oldalnak ítélnek, ezért egy teljesen új pályát kell létrehozni: a teret, ami az új rendben a pálya lesz. Ezen dolgozik.

Janus Pannonius vagy Kazinczy Ferenc óta nem vágtak így rendet és gordiuszi csomót az egymással szemben álló csoportokra, világfölfogásokra szakadt magyar kulturális életben. A kendőzetlen igénybejelentés fényében már összerakható az elmúlt másfél év sok-sok intézkedése a kultúrában, ami törvényszerűen vezetett volna az NKA felszámolásának törvénybe iktatásához.

Ennek a rendszerváltáskor létrehozott intézménynek az eltörlése – mert a nemzet stratégiai központját: az agyát érinti – a legérzékenyebben támadja nem a szellemi életet, hanem a magyar társadalmat. S ugyanakkor le is zárja a hosszúra nyúlt átmeneti korszakot – amelynek reményteli és demokráciát szomjazó levegőjéből származott. S noha a hatása már jól érzékelhető, igazi pusztítása majd csak későbbi generációk életében lesz meghatározó.

Ha egy merész vágással elmetszik a kultúra szerves folyamatát, annak van egy kultúrán túli, szintén a korszakváltást jelző üzenete és hatása is: nevezetesen az, hogy a hatalomra jutottak, ama egyik (tér)fél csapata, miután megnyerte a döntő (választási) csatát, nem kíván az ellenfél (aki ellenség) országa is lenni. A kultúraorientált rétegek döbbenetes mértékű elvándorlásában e végzetes gyakorlat beérését érzékelem. A lengyelekkel, románokkal ellentétben fiatal honfitársaink többnyire csak az utóbbi évtizedben vándoroltak el (ki), noha éppen a rendszerváltást követő évtizedekben sokkal rosszabb volt az itthoni gazdasági helyzet, mint ma. Amit tanulmányaimmal ellentétben régen sejtettem: nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a közérzet. Ez utóbbi pedig kultúrafüggő.

Lehet, az újságírói ösztön hajtott – s nem az aggódás, hogy mi lesz a Múlt és Jövőcskémmel, (s vele velem) –, hogy felfedjem: mit hordoz sors(talanság)om a honban? (A szerző a Múlt és Jövő című folyóirat főszerkesztője – a szerk.) Ezért találkozót kértem egy-két illetékestől – az újságírónak semmit nem kell tudnia, csak azt, hogy kitől kérdezze meg –, néhány, még az első Fidesz-kormányzás alatt megismert kulturális szakembertől és tisztviselőtől. (Egy folyóiratszerkesztő, könyvkiadó automatikusan ismeretségbe került velük.)

Szerintük az első Orbán-kormány idején a miniszterelnök tisztában volt a kultúra stratégiai jellegével, nevezetesen hogy a hatalom megszerzésében és megtartásában fontos szerepet visz a kultúra attraktivitása és békéje. Viszont mostanra bölcsen rájött – a számunkra oly keserű – igazságra, hogy a kultúra nem olyan fontos, legalábbis a Horthy és Kádár után róla elnevezendő rendszer stabilitása szempontjából. (Az ő egyéni prioritása pedig a versenysport.) Kikerülvén a Fidesz döntéshozói apparátusából az általam megkérdezettek egyébként hozzám hasonlóan a sötétben tapogatóznak.

Mi lesz a 2020-as projektjeimmel? (Noha legalább 2024-ig, '25-ig kellene látni.) S mindazokéval, akik hasonló cipőben járnak? Az igazi kultúra – ennek léteznek objektív kritériumai – szempontjából: a kétharmaddal? A jövő(tlenség) bizonytalansága, a nemzet legbensőbb, legfinomabb anyaga körüli diskurzushiány megalázó és alattvalóvá alacsonyító. Ki leszünk állítva a pályáról? S a „kint”, az vajon hol leledzik?

Cikkemet az év végi ünnepek előtt írtam, s próbáltam megjelentetni – a HVG és az ÉS nem méltatta válaszra. Viszont karácsony után az NKA honlapjára szerényen fellopódzott egy könyvkiadási kollégiumra tartozó tétel. Azaz: a kormányzat nem vállalja a végletes (végzetes) konfrontációt? Avagy – ezt kifelejtettem beszélgetőpartnereim okkereső tapogatózásaiból följegyezni – a döntést hozó (és előkészítését megrendelő) több forgatókönyvből dolgozott, amiből ezúttal nem a kiszivárogtatott futott be, s ezért a tüntetésnek minderre nem volt különösebb hatása. Mindegy: a kultúrharc, ahogy a kultúráért folytatandó harc, korántsem ért véget.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!