Identitáshisztéria, avagy a politika halála

Különös ügy borzolta néhány hete az itthon sokak által irigykedve szemlélt, a tolerancia, a demokrácia mintatérségének tartott Skandinávia közvéleményét. Az Euronews beszámolója szerint visszavonta egyik hirdetését a SAS légitársaság, amely az önirónia gesztusával próbálta megszólítani a célközönségét. – Mi az igazi skandináv? – ezzel a felütéssel kezdődött a reklám, amire hamar jött a kijózanító, botrányt keltő válasz: abszolút semmi. Minden koppintott. A kifejtő részből kiderült, hogy a svéd húsgolyó török, a dán süti osztrák, a sós medvecukor kínai eredetű. A pozitív(nak szánt) üzenet pedig: azért érdemes távoli országokba utazni – természetesen a SAS gépeivel –, mert az ottani ötleteket tökéletesítve gazdagodhatnak, új értéket teremthetnek a skandinávok.

A svéd és dán populista, bevándorlóellenes (stb.) erők dühödten reagáltak a hirdetésre, volt, aki kijelentette, soha többé nem veszi igénybe a légitársaság szolgáltatásait. Megjegyzem, Kínában egy ilyen tartalmú hirdetés sokkal durvább retorziót váltott volna ki, hiszen az ottani felzárkózási modell szíve közepét találná el. Nem ismerve a skandináv néplelket, kerülném az állásfoglalást arról, hogy a felháborodás indokolt volt-e, ám az ügy alkalmas annak illusztrálására, hogy az úgynevezett identitáspolitika térnyerése világszerte miként alakítja át a közéletet. Úgy látszik, arra az értelmezésre, hogy az ominózus hirdetés a skandináv leleményesség, életrevalóság dicsérete, nincs igazán fogadókészség.

A szimbolikus gesztusoknak, a csoportindentitásnak és -érzékenységnek mindig is fontos szerepe volt a politikában, ám mára mintha minden más törésvonalat elfednének az ezzel kapcsolatos viták. Ezek rendre a képmutatóknak címzett jézusi gondolatot idézik fel: más szemében a szálkát is, a magatokéban a gerendát sem. A legsértődékenyebbek, a túlérzékenység mimózalelkű bajnokai éppen azok, akik máskülönben a legdurvább szavakkal illetnek mindenki mást, aki az övékétől kicsit is eltérő álláspontot képvisel. A SAS hirdetése sérthet érzékenységet, de azért mi, magyarok képesek lehetünk (lehetnénk) különbséget tenni az önirónia képességére apelláló viccelődés és a valódi sértegetés között. Utóbbira példa még a 90-es évekből Landeszman György főrabbi interjúja, amelyben azt találta mondani, hogy a zsidók által hozzáadott értékek nélkül a bőgatya és a fütyülős barack maradna a magyar kultúrából. Kijelentése általános felháborodást keltett, minden politikai oldal elítélte, Landeszman hamarosan lemondott, és az országot is elhagyta.

Azóta bizonyos politikai erők rájöttek arra, hogy nagyon sok fáradságot – így szakpolitikai programok kidolgozását – megspórolhatnak, hatalomra kerülve egyenesen a jó kormányzás elvárásának terhét is levethetik magukról, ha inkább a maguk köré épített közösségek érzékeny idegvégződéseit ingerlik. Sértettség, áldozati póz, a külvilág értetlenségére való hivatkozás, az elveszejtésünkre született tervek „leleplezése” – ebből épül a közösség. Mindennek természetesen van némi valóságmagja: Trianon, a nemzeti érzést elfojtó rezsimek, a hazafiasságot ma is veszélyforrásnak tekintő hazai erők, kettős mércét alkalmazó Brüsszel. Ám a jelenlegi magyar hatalom eljutott odáig, hogy leginkább a hízelgés hangján szól a nemzethez, s minden neki címzett bírálatot, ellene irányuló támadást a kereszténység európai védőbástyájaként megkonstruált Magyarország (és a hagyományaihoz, értékeihez ragaszkodó Európa) létét megkérdőjelező, veszélyeztető akcióként értelmez (Ne bántsd a magyart! – hogy a nagy Zrínyi is forogjon a sírjában).

Bevallom, hajlok arra, hogy az identitáspolitikát túlhajszolókra úgy tekintsek, mint akiknek valami problémájuk van a saját identitásukkal. Azt hiszem, az egészséges magyarságtudatot például az is jellemzi, hogy azt az adott személy természetes adottságként, nem állandó igazolási kényszer és fenyegetettségérzés terhe alatt éli meg. Aki stabil identitással rendelkezik, nem rándul össze attól, ha a világképével nem egyező, akár otromba véleménnyel találkozik. A DK-s Niedermüller Péter rémisztő képződményt emlegető kijelentése valóban sértő volt, ám nem vall mélyen gyökerező, szilárd hitre, ha ebben valaki a keresztény közösséget ténylegesen fenyegető támadást lát. Magyarország pedig nem bizonyos nyugati egyetemek politikai korrektséget túltoló világa: mifelénk nem az erőszakos genderideológia, hanem a párkapcsolati erőszak okoz társadalmi problémát. Az meg egyenesen komikus, amikor valaki arról szónokol, hogy már ahhoz is bátorság kell, hogy a férfi férfi, a nő nő maradjon.

Az új Nemzeti alaptanterv (Nat) körüli történések pompásan bemutatják (lásd még: állatorvosi ló), hogy az identitáspolitika miként temet maga alá egy szakpolitikai vitát, amely nem mellesleg valódi nemzeti sorskérdésre irányulna. Bizonyos írók beemelése az alaptantervbe tökéletes provokáció, amely arra csupaszítja le a vitát, hogy oktathat-e a pedagógus úgymond fasiszta írót, illetve miért rúgkapálnak „nemzetellenes” erők a magyar identitás védelmét végre a középpontba állító tanterv ellen. Holott az egyetlen releváns kérdés az: vajon a Nat alkalmas-e modern, az ország jövőbeni felemelkedését szolgáló tudással felvértezni a diákságot? Ha igen, nemzeti érdek a bevezetése, ha nem, felér egy hazaárulással. Ennek szakmai alapon való eldöntése bizonyosan nem nevezhető Csurka István nyomán olcsó bolsevista trükknek.

A skandináv példával azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az erőltetett identitáspolitika nem sajátosan magyar jelenség, világszerte nő iránta a fogadókészség. Jó lenne gátat vetni ennek, mert a sértődékeny közösségek könnyebben is manipulálhatók. Az identitáspolitika élhetetlenebb világot teremt: megöli a humort, az iróniát, az önreflexiót. Voltaképpen magát a klasszikus értelemben vett, érvelő vitákra épülő politikát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg, 2020. február 28-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál! És hogy miről olvashat még a Magyar Hang 2020/9. számában? Itt megnézheti.