A dubaji herceg

A kárpátaljai fiú, a földink, az a nagy hegedűs, akinek nem jut eszembe most a neve, kezdte volna a minap egy jó ismerősöm, de hogy pontosan mit kezdett volna, és hogy miért, soha nem fogjuk megtudni, mert belevágtam a szavába vehemenciásan. Miszerint hogy nagy hegedűs. Miért lenne az nagy hegedűs! Miért lenne nagy hegedűs egy popzenész! Nem is kérdeztem ezeket, hanem állítottam. Majd folytattam szelídebben. Csűry Lajos különben. De Edvin Martonnak nevezteti magát. Tréfásan. Hogyhogy nem nagy, dobta vissza a labdát a jó ismerősöm. A dubaji herceg udvarában lakott évekig, és múltkor is annak a világbajnok korcsolyásnak, Jevgenyij Pljuscsenkónak – vagy hogy hívják – hegedült a jégen, térdepelve, mutatták a tévében, és mindenki tapsolt. Na igen, azt is mutatták, hogy egy kabrióval felrepült a Holdra, egyenesen el a Nemzetközi Űrállomás mellett, és hegedült ott is, a Holdon, ez meg a videómegosztón van fent.

Alig telt el színvonalas kulturális polémiánk után néhány nap, amikor is olvasom az újságban: Havasi Balázs – ez nem hegedűs, ez zongorista, ám annak legalább akkora, mint Csűry Lajos a maga nemében – nem kevesebb mint 450 millió forintot kapott a Külügyminisztériumtól azzal a céllal, hogy öregbítse a magyar muzsikusok jó hírnevét a nagyvilágban. Nem sámli, ahogy mondani szokás mókázva. Gondolom, ez nem mind a saját zsebébe ment, az öregbítésnek ára van, még ha alapvetően azt gondolná is a különböző bugyrokban járatlan szemlélő, hogy a popipar hasonló termékei a jelentősnek feltételezett jegyárakból szokták eltartani magukat. Még egyszer mondom: 450 milliót kapott. Három év alatt. (Nemrégiben meg azon ment itt a nyafogás, hogy Pataky Attila és az Edda Művek 24 millióban részesült az amerikai túrája apropóján. Bagatell.)

Mindazonáltal a dettó szuperképességekkel rendelkező harmadik személy, avagy a másik jeles prímás – keretes szerkezet: prímás, zongorista, prímás – agyba-főbe dotálása óta el-elmerengek olykor afelett, hogy ezeket az irdatlan összegeket mi magyarázhatja. Hogy miért vándorolnak a milliók olyanokhoz, akik soha az életben semmi relevánsat nem teremtettek?!

Kalkulációim szerint két eset lehetséges. Az egyik: azoknak, akik a döntéseket hozzák kultúrfronton, ennyire kompetens az ízlésük. Nem szabad kizárni ezt. A Pataky-sztori kapcsán például olyat is olvastam véletlenül – nem döntéshozótól, fogadatlan prókátortól –, hogy nincs harminc évnél idősebb magyar ember Fokvárostól Oslóig, aki ne hallott volna az Edda Művekről, és a harminc arany-, platina- és gyémántlemezes zenekar különben is értékteremtő fenomén. Oké, ha ők azok, akkor tényleg az Mága és Havasi is, innentől nincs kérdés.

A másik verzió körmönfontabb a maga egyszerűségében. Azoknak kell adni a pénzt, akik népszerűek. Egyrészt mert látják az emberek, hogy a döntéshozók is emberek, épp olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, velünk tapsolnak, amikor húzzák vagy pilinckáznak sebesen. Másrészt akik szeretik őket, azok hisznek is nekik. És egyszer talán kérni is lehet tőlük valamit. Esetleg nem is kell, adják maguktól örömest. Viszont egyet így sem értek. Akárhogy keresgélek, semmit sem találok arról, hogy Edvin Marton is megkapná, ami nagysága és hegedűssége alapján megilletné. Módfelett különös. Tökéletlen a rendszer. Igazságtalan a szisztéma. Remélem, a dubaji herceg idejében közbelép.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!