Az értelmetlen erőszak romantikája

Izgalmas március 15-e lett volna. Ám a „mi lett volna, ha” témakörben végzett legkisebb mértékű gondolkodás is a ködszurkálás minősített esete, szóval csak annyit, hogy a diáktüntetésre akartam kimenni a nyolcadikos fiammal, hadd lásson testközelből egy kis demokráciát, pláne hogy már a tizennégy évesek körében is téma, mit művel a kormány az oktatással. És nem én fűtöm, mielőtt megkapnám a magamét, csupán próbálok válaszolni a kérdésekre, amiket hazahoz. Ja, és ha már magyarázkodás: a tüntetéseket akkor is szerettem, amikor a Fidesz vitte ki a térre az embereket (nem Békemenet keretében), és a szocialisták versenyt háborogtak a liberálisokkal, hogy „jáj, a politikának nem az utcán van a helye”. Milyen érdekes, hogy ezt a hol van a politikának a helye dolgot valahogy mindig az épp hatalmon lévők akarják eldönteni.

Tehát mentünk volna demonstrálni, ahogy az rendes polgárhoz illik, mert a rendes polgár nem szereti, ha a feje fölött, nélküle dőlnek el az életét befolyásoló fontos dolgok. És ahogy végiggondoltam, hogyan, miként és miért jutottunk el a tüntetés meghirdetéséig, Takaró Mihály „az iskola nem azért van, hogy a gyerek jól érezze magát benne” életfilozófiájánál vadul előtüremkedett a múlt.

1986–88 környékén járunk. Az iskolatáskákat szünetben a folyosói, teremtől teremig tartó, kétszintes polcrendszerre kell felpakolni. Ez sokszor kimegy a fejünkből, rohanunk le az udvarra focizni hat-hét percet gyorsan, az is valami, úgyhogy csak ledobjuk a cuccunkat, ahol ér minket a szükség. Az egyik tanár körbejár, és a szerinte trehányul ott hagyott táskákat ledobálja a földre, néhányat lerúg a lépcsőn, van, amelyik az auláig pattog. A legdurvábbat a diplomatatatyók zuhanják, nekem is az van, már a harmadik héten csörög-zörög az egész. Becsöngetnek, de még mindig a könyveket, füzeteket, tollakat, ceruzákat, vonalzókat szedegetjük, és persze röhögünk egymáson.

A másik tanár méteres favonalzóval terelget minket itt, a felnőtté válás rögös útjának legelején, combra, fenékre is üt, van még a tenyeres, de a kedvence a körmös. Csoportosan elkövetett huligánkodáskor sorba állít minket, az ujjainkból kúpot formázva mindkét kezünket előrenyújtjuk. A legrosszabb, amikor az egyiket már megkaptad, és tudod, hogy hamarost érkezik a második. És ami még ennél is vacakabb, a hátsó traktusban várni a büntetést, végignézni, ahogy komótosan sorra odacsap, hallgatni a többiek keserves sziszegését, az elfojtott kiáltásokat. Aki pedig ösztönösen elrántaná a kezét, hármat kap. Utána persze nagyon röhögünk.

A pajeszozás ehhez képest szinte semmiség, fájni ugyan fáj, de ha ügyesen együtt mozogsz a tanárral, aki a fülednél összemarkolt hajkötegecskénél fogva cibál magával, egész elviselhető. És persze röhögünk a másikon, magunkon, ahogy egyikünk-másikunk a tanerő kényszerutánfutójaként szlalomozik keresztül az udvaron.

A pecsétgyűrű viszont kegyetlen. Ez a tanár tulajdonképpen kiszámítható, mert csak fejre dolgozik. Kedveskedve kokinak hívja, holott pillanatokra elsötétül minden, amikor lesújt, és hosszasan sajog, s még órákkal később is engesztelhetetlenül viszket a becsapódás helye, hiába vakargatod. A fejük búbját ráncos homlokkal dörzsölgető osztálytársakon viszont mindig nagyon jókat röhögünk. A csavargatós tanár is szórakoztató: ha feleléskor nem megy a lecke, a hasfaladba csíp, és a nem tudás szintjének megfelelő amplitúdóval jobbra-balra tekergeti a bőrt, esetemben, mert épp akkor is duci voltam, a hájat. Mi ezen persze röhögünk, de a lányoknak megalázó. Ők nem röhögnek.

A nagy kedvencem viszont a lopakodó. Kiszámíthatatlan. Lesből támad. Késleltetve. Azt hiszed, megúsztad, hogy nem vette észre, nem szúrta ki, elkerülte a figyelmét, hogy ügyes voltál, ravasz, túljártál az eszén, nem buktál le, mert csak sétál a padsorok között a tananyagot magyarázva. És amikor megnyugodva lélekben hátradőlnél, akkor rúg sípcsonton. Irgalmatlanul tud fájni, és a többiek nevetése is, mert persze ezen tényleg csak röhögni lehet.

Hú, ez most így 2020-ban csokorba gyűjtve borzalmasnak tűnik. Horroriskola. Mondanám, hogy dehogy, szó sincs róla, és tök jól elvoltunk a suliban, de nem megy, mert nem megy ki a fejemből, hogy mit gondolnék, ha a fiaim jönnének haza délutánonként ilyesféle sztorikkal. Kőkeményen őrlődöm, mert nincs bennem harag, képtelen vagyok visszafelé felháborodni, és nem az idő szépítette meg a történteket. Természetesnek tűnt, igen, azt hittük, hogy ez van, ilyen a világ. Olyan is volt. De itt a volt a lényeg.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!