Hülye a buszon

Felteszem, mindenki, akinek van internet-hozzáférése Magyarországon, látta már a hülyét, akinek balhézhatnékja támadt a 106-os buszon. A 106-os a mi buszunk, az Árpád hídi metrómegálló és a Római úti lakótelep között közlekedik. Általában gyakran használjuk, mostanában kevésbé, így a hülyével sem találkoztunk. A hülyének az volt a problémája, hogy nem szállhatott le az elkordonozott első ajtón – ennek egészségvédelmi okai vannak: a buszsofőrök azok közé tartoznak, akik nélkül nehezen lenne működtethető az élet –, és emiatt úgy érezte, indokolatlanul korlátozzák a szabadságjogait. Külön is felháborodott azon, hogy képtelen volt maga mellé állítani a jármű közönségét. E közönség egyes tagjai ahelyett, hogy felsorakoztak volna mellette, kritikával illették. A hülyében pillanatok alatt megfogant a meggyőződés, hogy mindenki hülye, és ő az egyetlen épelméjű egyén a 106-oson, ezért életvezetési tanácsokkal is ellátta a jelenlévőket. Azt javasolta, hogy egyenek mindannyian fokhagymát és gyömbért, akkor nem lesznek betegek.

A tanulságos jelenetsor cseppben a tengerként megmutatta: izgalmas társadalmi kísérletet végez velünk az ún. koronavírus. Nem is pusztán velünk, hanem a nyugati kultúrával teljes egészében. E nyugati kultúrának az elmúlt néhány évtizedben mi is a részesei lettünk. Kicsit savanyún és csökevényesen, ám összességében mégis. Amennyiben egyfelől bőven vannak fogalmaink arról, hogy egyénenként melyek az alapvető jogaink, másfelől rég megfeledkeztünk a közösségekről és a kötelezettségekről. A klasszikust idézve a 90-es évek közepéről: magáért van minden, semmi másért. Ezen nem sokat változtatott az a felszínes-hamis próbálkozás sem, amely kerek egy évtizede zajlik körülöttünk és velünk.

A járvány során globálisan történtekből az látszik, hogy a közösségben gondolkodást továbbra is napirenden tartó ázsiai államokban mintha sikerülne úrrá lenni a nehézségeken. Annak ellenére, hogy e társadalmak nem mindegyikét jellemzi a feltétlen őszinteség és a transzparencia. Amikor jó híreket akarunk hallani, feléjük fordulunk: a biztató számoknál semmi sem lehet biztatóbb. Le is vonjuk ezekből a következtetést: még néhány hét, és túl leszünk a nehezén mi is.

Mintha minden ilyen egyszerű lenne. Nem az. A kínaiaknak azt is sikerült elérniük, hogy a legfertőzöttebb tartományukon kívüli területeik mindegyikét ne tarolja le a vírus. Amely ehhez képest Európában mindenhol ott van már, és nem kíméli az USA egyetlen államát sem. A kormányok tökörészése és lassúsága is benne lehet ebben, de biztos, hogy nem csupán rajtuk múlik. Hanem – nocsak! – rajtunk is.

Azon, hogy le akarunk-e szállni a 106-os busz elkordonozott első ajtaján, vagy a fokhagyma és a gyömbér vírusölő hatása ellenére fel sem merül bennünk, hogy ennyire hülyék legyünk. Némiképp biztató, hogy a közönség a hülye ellen szólamlott fel a szimbolikus járaton, de nem eléggé az. Eléggé biztató az lenne, ha ilyesmi egyáltalán elő sem fordulhatna. A rend ugyanis nem valami rémisztő dolog ilyenkor. A rend a gyógyulás záloga. A társadalmi szintű konklúziók levonásával és tanulmányozásával pedig később is ráérünk foglalkozni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!