Fogat fogért – Lenne itt még néhány gondolat az Eszenyi Enikő-balhéról

A Vígszínház igazgatója lemondott, és visszavonta a következő ciklusra beadott pályázatát is. Alig két hét kellett, hogy a közösségi hadjárat elérje a célját. Ahhoz képest, hogy már a néhányadik nap környékén biztosak lehettünk benne, hogy más végkifejletre esély sincs, sokáig bírta. Kemény asszony. Amivel vádolták, az ennyiben feltétlen megáll.

Nem ismerem a Vígszínház belső ügyeit. A színházi világot sem ismerem. Sokat járok színházba, de nem érdekel, hogy mi van a kulisszák mögött, és ez így helyes. Ha kell, simán elhiszem, hogy Eszenyi Enikő naturális despota, aki soha nem kímélte beosztottjait. Ezt azonban – bizonyos értelemben – másodlagosnak tartom. Azért, mert minden, ami történik, csak a saját idő- és térbeli kontextusában érvényes és igaz maradéktalanul. E történet kontextusa nem más, mint az igazgatóválasztás. Ha innen nézem, minden vád hamis valamennyire. Akkor is, ha a vádlók biztosak benne, hogy az igazat és csakis az igazat állítják. Egyrészt azért, mert a múlt a múltban volt, és nem most van – az idő torzít –, másrészt azért, mert a másik fél érdemben nem hallgattathatott meg. Beszélhetett ugyan, ám sanszai nem lehettek egyenlőek. Ilyenkor ilyen nincs. Hiszen még azoknak a keveseknek is, akik megpróbáltak kiállni mellette, azonnal vissza kellett vonulniuk. Facebook-posztjaik réges-rég nem elérhetők.

A közösségi média ilyen. A népharag ilyen. A nyilvános kivégzés ilyen.

Vannak, akik azt mondják – jórészt „jobbról” –, hogy kidolgozott forgatókönyv alapján zajlott ez az egész. Butaság. Ismerem annyira a sajtót és a közösségi médiát, hogy tudjam: nincsenek előre megírt forgatókönyvek. Ön- és egymást gerjesztő folyamatok vannak. Az ilyen kampányok soron következő lépései egymásból következnek. A hadjárat mondhatni spontán. Nagy klasszikust idézek, épp helyénvaló itt: szikrából lobban fel a láng. Ha fellobbant, nincs megállás. A közösség igazodni és harcolni akar. Harcolni igazodva, igazodni harcolva. Van, hogy maga sem tudja, mit miért csinál – noha elvei mindig magasztosak –, de ha célt ér, akkor elégedett. Úgy érzi, gömbölyűbbé tette a világot kicsit. Igazságot szolgáltatott a megalázottaknak és a megnyomorítottaknak. Arányérzéke sosem volt. A józanságot és a mértéktartást hírből sem ismeri.

Pontosan tudom, milyen az, amikor megalázzák az embert. Iskolás- és katonakoromban volt részem ilyesmiben bőven. Sokszor egyáltalán nem voltam képes kiállni magamért. Gyávaságból, gyengeségből. Később felnőttem – és ez már nem fordulhatott elő velem többé. Nem volt olyan főnököm soha, aki megalázhatott volna. Soha nem voltam olyan főnök, pedig voltam főnök eleget, aki megalázott volna bárkit is. De tisztán emlékszem arra, hogy az ilyen milyen. Finoman fogalmazva: nem pártolom.

Ám egyrészt a vádnak önmagában még nem lenne szabad elegendőnek lennie ahhoz, hogy az ítélet azonnal megszülessen. Akkor sem, ha sokan vannak a vádlók. Másrészt az a kérdés is releváns, hogy mikor mi az adekvát válasz, és hogy annak mi a kontextusa.

A nyilvános kivégzés és a kollektív bosszú soha nem igazságos. Pláne nem adekvát. Hiába láttunk az utóbbi évek hasonló karakterű öngerjesztő kampányai során számtalan ilyet. Hiába pusztultak bele effélékbe a magasból a mélybe taszított emberek szó szerint. Fogalmam sincs, hogy Eszenyi Enikő lemondása után hányan lélegeztek fel a Vígszínház volt és jelenlegi dolgozói-munkatársai körében. Az is lehet, hogy a többség ezt tette. Az is lehet, hogy ezután minden jobb lesz ott. Jön az új igazgató, pozitív és empatikus lesz, nem bánt senkit, semmivel sem csinál kevésbé jó színházat, mint az elődje. Ám azok után, ami pillanatok alatt lepörgött itt, nem lesz könnyű dolga Rudolf Péternek sem. És hát nekem sem. Úgy értve: nekem, mint a színházba járó közönség egyetlen tagjának.

Eszenyi Enikő ugyanis nem csak a színpadon volt jó. Már pusztán azért köszönetet érdemel, hogy lehetőséget adott az új generáció legtehetségesebbjeinek, hogy nagyban és nagyszínpadon dolgozhassanak. Rám az elmúlt két-három évben egy előadás sem volt nagyobb hatással, mint az ifj. Vidnyánszky Attila-féle Kinek az ég alatt már senkije sincsen, és nem szerettem jobban színészi alakítást sem, mint a Hamletje a Hamletben vagy a Chaplinje a Diktátorban. De talán nem is szerencsés őt egyedül kiemelni a többiek közül: összejött ott egy fiatal csapat, amelyet öröm volt nézni akárhányszor. Ha elfogult vagyok Eszenyi iránt – is –, akkor az elfogultságom csakis ezekből az élményeimből és ebből a kontextusból táplálkozik. Azt gondolom, ez a kontextus egyszerű, egyenes és tisztességes. Más kontextusokról kevésbé kedvező a véleményem. Ugyanitt nagyon remélem, hogy túléli ezt a leköszönő színházigazgató is valahogy. Valamint az új generáció legtehetségesebbjei nemkülönben. Akár ott, a Vígszínházban, akár másutt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!