A kevélység (superbia) – A Fidesz és Orbán hét főbűne, 1. rész

Az elmúlt évtizedben Orbán Viktor elképesztő hatékonysággal alakította át a magyarok külpolitikai irányultságát. Ez különösen lenyűgöző politikai teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a mérsékelt jobboldali tábor, amely korábban a Fidesz szavazótáborának és ez egész jobboldalnak is a derékhadát adta, és amely kulturálisan a leginkább meghatározó volt, nem is olyan régen még alapvetően a Nyugat irányába volt elkötelezett. És bár „a Keletről jött puszták népe” mentalitás mindig ott volt a magyarok önmeghatározásában, de inkább egy szélsőséges kisebbség vallotta akaratlagosan is magáénak, a zöm számára nem vagy csak hellyel-közel járt együtt keleti diktatúrák mint kormányzati berendezkedések iránti feltétlen rajongással. Ez a szélsőséges szubkultúra azonban nem csak ebben a külorientációs vonatkozásban, de sok minden másban is felfalta, és a maga szélsőséges arcára formálta a magyar jobboldal kultúráját.

Abban, hogy ez így történt, az Orbán Viktor által vezetett Fidesznek elévülhetetlen „érdemei” vannak. Gondoljanak csak bele, hogy a korábban csupán erősen szubkulturális jelenségként létező, könnyed-könnyelmű eufemizmussal csak „nemzeti rocknak” nevezett szkinhedzenekarok milyen mértékben nyertek polgárjogot legalább a magyarság egyik felében. A miniszterelnök posztolja a dalaikat, államtitkárok és országgyűlési képviselők vállalják az irántuk való a rajongásukat, a Fidesz politikai nagygyűlésein lépnek fel, sőt van olyan szerzemény ebből a szcénából, amely már-már nemzeti Himnuszunk helyére kerül, és aki nem vágja vigyázzba magát annak hallatán, az instant hazaáruló.

A Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén még az orosz csapatok azonnali kivonását sürgető, és még a 2000-es évek ellenzéki nyolc évében is következetesen Nyugat- és EU-párti, atlantista Orbán 2010-től kezdődően ha nem is túlságosan lépcsőzetesen, de mindenképpen két jól elhatárolható szakaszban fordította „szívesebben vissza”* kompországunkat a keleti partok felé.

Nem tartozik ide, ezért nem is kívánok vele részletesen foglalkozni, hogy egyesek szerint egy bizonyos 2009. novemberi szentpétervári Orbán–Putyin-találkozó (majd Simicska Lajos és Nyerges Zsolt ezt követő 2010. év eleji moszkvai látogatása) hatására változott meg a későbbi miniszterelnök „meggyőződése” a Nyugat–Kelet-tengely vonatkozásában. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktornak nincsenek meggyőződései, csupán érdekei, leginkább pénzügyi érdekei. Az az összeesküvés-hívőkre és a majdani történészekre marad, hogy mit mondhatott, mutathatott Putyin ezen találkozó alkalmával „Európa erős emberének”. Mindenesetre feltűnő, hogy már a 2010. utáni első ciklusban beindulhatott egy olyan üzleti együttműködés az oroszokkal és az oroszok jóvoltából, amely milliárdokat hozott Simicska megkerülésével és kihagyásával Orbán közvetlen környezetének (MET gázkereskedő). A (kétharmados) kormányzásra készülő Orbán akkor a Hír Tv-nek úgy nyilatkozott az Észak Velencéjében Putyinnal létrejött, 2009-es találkozóról, hogy szerinte ennél többet érdemel a két ország, ezért ő azt mondta Putyinnak, hogy szeretnék rendezni és új alapokra helyezni az orosz–magyar kapcsolatokat.

Orbán Viktor 1989-ben még „ázsiai zsákutcáról” szónokolt, és hogy „’56 volt nemzetünk utolsó esélye, hogy a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen”. De tizennyolc évvel később, 2007-ben, a Fidesz 19. születésnapján is elhangozhattak még a miniszterelnök szájából olyan mondatok, hogy „az oroszokkal való üzletelés mindig értékválasztást is jelent: aki az oroszokkal üzletel, az nem lehet a szabadság pártján”, valamint hogy „mi az ajtót a Nyugatnak kinyitottuk, az oroszoknak, a Szovjetuniónak, meg a kommunizmusnak meg ajtót mutattunk”. Nem hagyhatjuk, mondta, hogy a szovjet rendszer legvidámabb barakkjából a Gazprom legvidámabb barakkjává váljunk. A fiataloknak pedig azt üzente, „szeressék, hogy Magyarország egy nyugatos ország”. „Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik.” Hogy is mondja a választékos brit? Couldn’t agree more!

Egy évvel később, a 2008-as grúz–orosz konfliktus alkalmával – nagyon helyesen – az erőteljesnél is erőteljesebb atlantista állást foglalt el az oroszokkal szemben, és egyértelműen elítélte az orosz agressziót. Ebben az évben augusztus 16-án Balatonszárszón, a Soli Deo Gloria református értelmiségi szervezet konferenciáján az akkor a lengyel miniszterelnöki posztot betöltő Donald Tusk jelenlétében határozott és egységes közép-európai és uniós fellépést sürgetett az oroszok ellen, határozottabbat, mint amit akkor a Nyugat, az EU akart vagy elvárt
volna. „Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni. Meggyőződésem, hogy közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni.”

Ebben az egyébként igen fontos, ám méltatlanul elsikkadt felszólalásában beszélt arról Orbán, hogy a magyarországi jobboldal miképp és milyen okokból van távolodóban a nyugati orientációtól. Orbán szerint a magyar jobboldal úgy érzékeli, hogy a Nyugat nem volt elég (!) oroszellenes, és ez az oka, hogy elpártolt a transzatlanti eszmétől. A 2020-as szem számára muszáj megjegyezni, hogy Orbán Viktor erről a jelenségről nagyon is elmarasztalólag nyilatkozott. „Lássuk be, hogy Oroszország felemelkedésével és a katonai agresszió útjára való lépésével egy másik korszak kezdődött el, ahol Magyarországnak biztonsági okokból szüksége van egy nagyon erős európai és transzatlanti együttműködésre.” Az akkori budapesti orosz nagykövet, Igor Szavolszkij nem rejtette véka alá, hogy elmondása szerint „enyhe undorral fogadta” Orbán fenti szavait.

A későbbi miniszterelnök ekkor közös kiállást kezdeményezett a grúzok mellett a lengyelekkel meg a balti államokkal, hogy egyértelműen állást foglaljanak „a most zajló orosz agresszió ügyében”.

No de folytassuk utazásunkat a Nyugatpárti Orbán koponyája körül. Ugyanebben az évben, 2008. október 4-én a Polgári Gondola elnevezésű rendezvényen Orbán Viktor kifejtette: „Magyarország egy felértékelődő közép-európai régióban találhatja meg gazdasági és politikai számításait. Nem egy közép-európai külön utas, oroszbarát, magát az orosz érdekek alá rendelő vonalvezetés szolgálja az érdekét. Utóbbi sokkal kevesebb esélyt kínál, mint egy felértékelődő régióhoz való csatlakozás.” És hogy még tovább folytassuk perverz körképünket, Orbán Viktor a lengyel Wropostnak is nyilatkozott ezen hősies hónapokban: „Attól viszont komolyan tartok, hogy a miniszterelnök (ekkor Gyurcsány Ferenc – a szerk.) gyakori útjai nem az orosz balett csodálata miatt történnek, hanem bizonyos szellemi függőség miatt, amely annak köszönhető, hogy a kommunizmus központja mégiscsak Moszkva.” Miközben írom ezeket a sorokat, az fut át az agyamon, hogy egy olyan fiatalembernek, akinek a politikai szocializációja a 2010-es években kezdődött, szinte felfoghatatlanul távoliak lehetnek ezek a mondatok. Aki 2010-ben, mondjuk, 14 éves volt, és ma 24, az már csak az oroszbarát Orbán Viktort ismeri.

Az elmúlt tíz évben aztán bekövetkezett a Nyugattól való elrugaszkodás és az oroszok meleg, szőrös karjaiba történő megérkezés azon két fázisa, amelyre utaltam. Az oroszok már nem a spájzban, hanem az ország nagypolgári ebédlőjében vannak, és a családi porcelánból zabálnak. A fellazítás első fázisa az volt, hogy először csak azt hangoztatta a Fidesz és vezetője, hogy mi, a csavaros észjárású magyarok most majd csak jól kihasználjuk az oroszokat, merthogy a gazdasági érdekeink ezt kívánják meg. Azt mi, csavaros észjárású magyarok már elfelejtettük, hogy pár évvel korábban azt mondta ugyanez a néptribun, hogy még ebbe a csapdába sem szabad beleesnünk, tudniillik hogy esetleges üzleti érdekek miatt feladjuk nyugati irányultságunkat.

A fellazítás második fázisa az érzelmi közeledés volt. Ebben nagyban segítette Orbán Viktort az a vallásos hit, amely táborán belül övezi őt. Valóságosan felcserélték egyes „jobboldaliak” és „keresztények” az istenhitet az Orbán-hittel. Ez odáig fajult, hogy az sem okozott megrökönyödést, amikor a Szentatyát demens vénembernek nevezte Bayer Zsolt, sőt eljutottunk oda, hogy egyenesen sikknek számít a Fidesz oldalán a pápát gyalázni. Hát ehhez hasonlítva valóban nem is olyan nagy változás nyugatos polgáriból oroszpárti csicskává, Putyin pincsikutyájává válni. Az érzelmi változásban a már feljebb emlegetett, egyes rétegekben már korábban is meglevő Nyugat-szkepszis is segítette Orbánt. Az „’56-ban is csak ígérgették, ám végül mégsem segítettek” hibás gondolkodási sémája. Hiszen valóban hitegettek, és valóban nem jöttek, de nem a Nyugat indított háborút Magyarország ellen (mint azt a történelmünkben olyan sokszor megtette az orosz birodalom). Azért talán az agresszor mégiscsak a Szovjetunió volt. Mansfeld Péter, Nagy Imre és Pongrácz Gergely forog a sírjában.

Mennyivel inkább ahhoz a közösséghez és kultúrához volna érdemes tartoznunk, ahol egyenrangú felek vitájában részt vevő, „erős és büszke” ország vagyunk, mint ahol csupán csatlósállam lehetünk. Ebbe a hibába az évszázadok során újra és újra beleesik Magyarország. Arról nem is beszélve, hogy könnyen látható, kialakulófélben van – és a világpolitika olyan eseményei mint a brexit és a populáris erők előretörése a perifériaországokban ezt csak erősítik – egy belső Európai Unió, amelynek létrejötte ki fogja üresíteni a mostani, hagyományos EU-t. Erről a belső EU-ról nem volna szerencsés lemaradnunk, és ha már a gazdasági teljesítményünk alapján nem is férünk fel erre a szekérre, esetleg kulturális identitásunk megmenthetne minket a leszakadástól. Ez azonban az oroszok lakájállamaként, trójai falovaként nehéz lesz.

Orbán az elmúlt tíz év alatt mindenkit eltakarított az útból, akinek személye akadálya lehetett volna a rendszeren belül az oroszokkal való szerelmi viszony kiteljesedésének. Martonyi János, Navracsics Tibor, Németh Zsolt mind-mind a peremre szorult, és saját bevallása szerint Simicska Lajossal is (részben) az orosz közeledés elutasítása miatt szakítottak.

2020-ra eljutottunk oda, hogy Orbán Viktor a Nyugat–Kelet-tengelyen teljes sikerrel mosta át a magyarok, de különösen a Fideszt támogató magyarok agyát. Az IDEA Intézet idei felmérése alapján a Fidesz-szavazók 25 százaléka szerint Magyarországnak Oroszországgal volna szükséges a legjobb kapcsolatot ápolnia. Ezzel messze a legmagasabb az orosz orientációt támogatók száma a Fidesz-bázisban. A kommunista utódpárt MSZP esetén ez 10 százalékos, a korábban szintén keleti partnereket keresgélő Jobbik szinte teljesen lecserélte táborát, csupán 8 százalék az ő esetükben az oroszlázban égők aránya. Mondani sem szükséges, de a legalacsonyabb végzettségűeknél (akik azonban erősen felülprezentáltak a Fidesz táborában) a legmagasabb az orosz irányultságot támogatók aránya.

1990-ben megadatott az a magyaroknak, hogy a nyugati orientáció hívei többségbe kerültek nem csupán az elitben – mert az mindig kevés volt ehhez –, hanem a teljes magyarságon belül is. Ezenfelül mind kulturálisan, mind gazdaságilag az Európához való tartozás volt az ország egyértelmű érdeke. A Fidesz és Orbán Viktor hosszú évtizedekre szóló, nehezen reparálható károkat okozott azzal Magyarországnak, hogy a búvópatakként meglévő keleti ábrándokat kitartó munkával felerősítette, és végül a kevélység bűnére alapozva folyammá duzzasztott. „Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel?”*

* Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!