Zombik Budán

Egy férfi sétál magányosan a Westminster hídon. Teljesen egyedül van, London máskor zsúfolt belvárosa üres, csend van, a járdán halmokat rak a szél szemétből. A kórházi betegek zöld pizsamáját hordva a férfi tanácstalanul bolyong, az eltűnt élet nyomait kutatja. Danny Boyle rendező 28 nappal később című filmjében egy vírus őrjöngő zombikká változtatja az embereket, akiknek egyetlen célja a még egészségesek megfertőzése, hogy végül mindenki vad, húszabáló agyhalottá váljon.

A fenti jelenet a film tizennyolc évvel ezelőtti bemutatása óta mindig valamiféle elérhetetlen disztópiának tűnt. Rémisztő persze, de egyben rendkívül megnyugtató is, hiszen a félelmet a mozivászon vagy a képernyő biztonságos távolságában éljük át, és a katarzis pillanatában meg is szabadulunk tőle, a horror jótékony logikája szerint. A távolság azonban most hirtelen eltűnt, döbbentem rá, ahogy a Lánchíd közepén állva forgolódtam tanácstalanul. A város nyüzsgése helyett az üresség hátborzongató csendje fogadott, Budapestet is ledöntötte a lábáról a járvány. Valami mégis más volt, mint a horrorban. És nem csak azért, mert nem viseltem kórházi ruhát, és a szél sem hordta a fejvesztett menekülés emlékét őrző hulladékot. Aztán rájöttem: nem magányos túlélőként bolyongók,

én magam vagyok a zombi.

Nincsenek tüneteim, így vagy valóban nem kaptam el a koronavírust, vagy észrevétlenül bujkál bennem. Az elmúlt hetekben csak a legszükségesebb esetben hagytam el a lakást – így kerültem a Lánchídra is –, odafigyelek a táplálkozásra, vitaminokat szedek, a négy fal között is naponta mozgok, de tehetek akármilyen óvintézkedést, már mindenképpen felelős vagyok a járványért.

Lassan közhellyé válik, hogy a vírus az emberi tevékenység hatására szabadult el, de ezt nem lehet eleget ismételni.

A globális felmelegedés, az élőhelyek drasztikus méretű pusztítása, az urbanizáció, és a túlzásba vitt turizmus mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy az állati szervezetből az emberbe került az új koronavírus, és onnan elindult hódító útjára. Emiatt a közvetlen felelősség kérdése is irrelevánssá válik, hiszen nem hibáztathatjuk jobban az első beteget, aki ki tudja, milyen indíttatásból került közelebbi kapcsolatba egy denevérrel (vagy tobzoskával, vagy bármilyen más vírushordozó élőlénnyel), mint saját magunkat. Mi szabadítottuk magunkra a vírust.

A járvány megfékezése jelen pillanatban legalább olyan távolinak tűnik, mint korábban a horrorfilmben ábrázolt apokalipszis. De a fertőzés terjedése előbb-utóbb lelassul, és a tudósok ígérete szerint egy–másfél éven belül már a vakcina is rendelkezésünkre áll majd, vagyis legyőzzük a kórt, ez nem kérdés. Az már annál inkább, hogy mit kezdünk magunkkal mi, zombik.

Mert bár a vírust kordában tarthatjuk, nem térhetünk vissza a járvány kirobbanása előtti világba, a zombiapokalipszis foglyai maradunk.

Egyetlen előnyünk – ami persze most, a négy fal közé rekedt depresszió időszakában nagy hátránynak tűnik –, hogy a horrorfilmek fertőzöttjeivel szemben képesek vagyunk reflektálni a helyzetünkre. Felfogjuk, hogy mi történik, és akár még azt is megérthetjük, hogy valóban rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a jövőnket: szeretnénk-e újabb és újabb járványokat, vagy alapjaiban változtatunk az életmódunkon?

A 28 nappal később magányos férfija a filmben végül társakra lel, akiket élete kockáztatásával megment a veszedelemtől, ha pedig kellően optimistán nézzük, a talányos fináléban akár az újrakezdés ígéretét is felfedezhetjük. Már majdnem átértem a Lánchídon, amikor egy család jött szembe velem biciklin, a szülők előtt két kislány maszkban, az ornamensek kacskaringós vonalvezetésére emlékeztető, bizonytalan úttartással. Ahogy nagy ívben kikerültek, az enyhe emelkedő miatt egyre erősebben léptek a pedálra. Igyekeztek a túlpart felé.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!