Önfenntartó Európát, önfenntartó Magyarországot!

A koronavírus által generált válságörvény egyértelművé tette, hogy a magyarság mélyszöveteiben „dolgozó” bajok orvoslásához messze nem elég pusztán egy új kormány kezébe adni az irányítást. Az elmúlt harminc év működési mechanizmusait, brutális megalkuvásait kell a történelem szemétdombjára küldeni.

A számok makacs dolgok: az Európai Unió húsz legszegényebb régiója között továbbra is ott virít a hétből négy magyar, a demográfiai mutatók mindegyike tekintetében zuhanunk, a kivándorlás üteme pedig több mint aggasztó volt az utóbbi bő egy évtizedben, ahogyan a nemzetközi hálózatoknak való bődületes mértékű kitettség is.

Újfent kiderült, hogy a világot átszelő, indokolatlanul hosszú szállítási láncokon átívelő gazdasági modell már a legkisebb válságörvényben sem működik: a távolról érkező nyersanyagok, tartozékok utánpótlásának, elérhetőségének akadozása még akkor is megakasztja a termelést, ha a válsággóc közepe máshol található. Éppen ezért helyi termelésre, a lehető legmélyebb fokú önellátásra kell átállni, nem feladva a globális vívmányokat és a multiszektor szerepvállalását, de bevonni utóbbit a közteherviselés alá.

A helyi termelési és értékesítési láncok újjáépítése szintén halaszthatatlan feladat: nem tartható, hogy ilyen sok vállalkozásunk a multiszektor bedolgozójaként teljes kiszolgáltatottsággal szembesüljön a rendre és ciklikusan ismétlődő válságok idején. A hazai beruházások bátorítása tekintetében pedig többé nem szabad teljes régiókat magukra hagyni: a munkahelyteremtési és a vidék népességét megtartó beruházásokból minden megyébe kell jusson.

A XXI. század másik „vívmánya” a munkavállalók elképesztő mértékű kiszolgáltatottsága. Ezen a korábbi évek (jórészt a felpörgő kivándorlás táplálta) munkaerőhiányos állapota némiképp enyhített, de ezt túlzás lett volna egészséges folyamatnak nevezni. Továbbra is százezrek retteghetnek az álláshelyük elvesztésétől, a kivándorolt magyarok „helyére” pedig a munkaerőpiacra egyre nagyobb számban, százezres nagyságrendben érkeztek ukránok, mongolok, törökök és számos más náció képviselői, márpedig az idegen munkások tömeges importja a megtűrés szintjén sem lehet a jövő útja.

Az egymást követő válságörvények ismeretében szögezzük le végre: szükség van egy modern kori szolidaritási alapra és a szociális háló visszaépítésére! Előbbiből finanszírozhatók az álláshely elvesztése esetén a túlélés feltételei (s nem csak három hónapig, mint napjainkban), s innen kell valódi, a piacon használható szakmát adó átképzési programokat is indítani, méghozzá a piaccal együtt dolgozva, nem pedig egy „állami barkácsműhelyben” kitalálni a hogyant. Az alap korábbi korok és más nemzetek vívmányait felhasználva biztonságos vagyongazdálkodást is folytathat, gyarapítva a kezelése alatt álló összegeket, egyben valódi egyéni számlákon vezetheti a polgárok biztonságát a jövőben körülbástyázni képes megtakarításokat.

Sajnálatos rendszerhiba mindeközben, hogy az országok sikereit pusztán GDP-adatokkal és beruházási rátákkal mérjük, miközben ezek sok esetben semmit sem fejeznek ki arról, hogy az adott állam polgárai milyen színvonalon élnek, milyen kilátásokkal bírnak. Szélsőséges példával élve: ha nő a temetkezési vállalkozások forgalma, ez rövid távon bizony javít az aktuális GDP-adaton, a hosszú távú következményei viszont aligha kívánatosak.

Az én javaslatom sokkal inkább a már számtalanszor követelt „emberi fejlettségi index” használata. Mérjük tehát azt is, milyen színvonalú oktatáshoz és egészségügyhöz férünk hozzá, milyen fejlett régióban érhetjük el mindezt, milyen szociális háló véd bennünket, s innovatív ötleteinknek és vállalkozásainknak milyen kilátásai lehetnek! A GDP-verseny leszűkíti a tudatot: a pusztán mennyiségi növekedés nem egyenlő a gyarapodással és nem tartható fenn évtizedeken keresztül. Ne vessük el teljesen az eddigi, materialista mérőszámokat, de helyezzük vissza a rendszerbe az embert! Mert a járványt követő válság után az életünk soha nem lesz olyan, mint annak előtte. Az emberiség mégis reagálhat erre egy relatíve gyors, néhány év alatti „visszakényelmesedéssel”, ám választhatja azt az utat is, hogy a növekedésről gyarapodásra vált. Az én voksom olyan erős az utóbbi mellett, hogy átszakad a szavazólap. Viszont az új ösvény felfedezéséhez milliók elszántsága szükségeltetik itthon is.

A szerző a Jobbik alelnöke

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!