Steve

A vietnámi háború befejeződött. A gaz imperialisták, akik a dolgozók zsírján hízó tőkések uralma alá akarták hajtani a világot – plusz Angela Davist is bebörtönözték, fittyet hányva zseniális frizurájára –, végre véres fejjel takarodtak el Délkelet-Ázsiából. Megérdemelték, amit kaptak, ez nem kérdés. Semmi keresnivalójuk nem volt ott. Minek mentek oda. Attól azonban, hogy az igazság győzedelmeskedett Vietnámban, odaát, Amerikában még egyáltalán nem jöttek rendbe a dolgok, és nem nagyon látszott, hogy bármikor is rendbe jöhetnének.

Kennedy elnököt megölték. Martin Luther Kinget megölték. Robert Kennedyt is megölték. Az aljas Richard Nixon belebukott a Watergate-botrányba. Tiszta káosz volt az az ország, összeomlás előtti állapotok uralkodtak.

Nálunk, a nagy Szovjetunióban ezzel szemben minden a helyén volt. Nálunk eleve nem öltek meg senkit. Más volt a rendszer is, sokkal fejlettebb, progresszívabb, nem volt ilyen idióta elnökválasztásos bohóckodás. A főtitkár tartotta kézben a kézben tartandókat, akit nem lehetett összevissza cserélgetni, mint szombat esti fürdés után az inget és a gatyát. A főtitkárt a saját ereje és a nép akarata emelte fel a főtitkári pozícióba egységesen. Munkájának, szorgalmának, bölcsességének, rengeteg tapasztalatának köszönhetően foglalhatta el székét, és mivel kiválóan tevékenykedett mindannyiunk érdekében, ott is maradt mindörökre. A biztonságot, az állandóságot, a kiszámíthatóságot képviselte. Nem érhette szó a háza elejét.

Akkor sem, amikor még réges-régen elévülhetetlen érdemeket szerzett a nagy honvédő háború megnyerésében, és akkor sem, amikor saját kezűleg törte fel a szűzföldet a kazahsztáni sztyeppéken, hogy mindig lehessen kenyér a boltban. Hogy a rosszízű tréfálkozásoknak – Gagarin a hódba’, nincs kenyér a bótba’ – egyszer s mindenkorra elejét vegye. Nem lankadt a főtitkár később sem, amikor az lett a fő feladata, hogy garantálja a világbékét. Amiben olyan kiváló elvtársak segítették, mint Mihail Szuszlov, Alekszej Koszigin vagy Andrej Gromiko. A rettenthetetlen külügyminiszter. Mindent megtanultunk róluk a politinformációkon.

Ezenfelül a mi hatalmas hazánkban soha nem bántották a négereket. Nemhogy nem börtönözték be őket, mint Angela Davist, de még csak nem is verték. Sőt nem döntötték nyomorba sem. Ehelyett egyetemre járhattak Moszkvában és Leningrádban.

Ezzel szemben Amerikában sanyarú sorsuk volt a négereknek. Szemléletesen ábrázolta ezt Steve története. Steve egy szegény kisfiú volt az olvasókönyvünkben. Nem járhatott iskolába, betegeskedett, rendes lakása sem volt, mert Amerikában az iskola, a lakás és az orvos sok-sok pénzbe került. Egy normális cipőt sem tudtak venni Steve-nek a szülei – úgy kizsákmányolták őket a kapitalisták –, lyukas kalucsniban kellett mennie mindenhova. Milyen hülye név az, hogy Steve, kérdezte F., amikor a négereket tanultuk. Jó, hogy nem Teve.

Nem örültem, hogy F. így viccelődik. Nem Steve, hanem Sztív, mondtam, meg van csillagozva, és ott van az oldal alján, hogyan kell kiejteni. Haha, akkor is Teve, röhögött F. Hiába, semmi érzéke nem volt az emberek szenvedései iránt. Biztos volt benne, hogy nálunk mindig minden szuper lesz. Hogy minket soha semmi baj nem érhet. Ebben én is reménykedtem persze, de attól még evidens: ha az embernek van cipője, azokra is kell gondolnia, akik szegények és betegek, és csak egy lyukas kalucsnira futja nekik. Mindazonáltal magam sem szívesen lettem volna Steve (ejtsd: Sztív) és általában is az amerikaiak helyében. Mi tagadás, most sem lennék.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!