Bármi elképzelhető

Megtörténhet-e, hogy a lazítások következtében annyira megugrik a fertőzések száma, hogy vissza kell állni a korábbi szigorításokra? Erre az újságírói kérdésre válaszolta Müller Cecília szerdán azt, amit a címben is kiemeltünk: bármi elképzelhető. A napi fertőzöttek száma ugyan egy hete nem nagyon nő, de a szigorítások enyhítésével valószínű, hogy ez máshogy lesz. Vagy mégsem? Még erről is vitáznak a pandémia kezelését értékelők, ahogy persze arról is, vissza kell-e térni a mostani korlátozásokhoz.

Sokan már az elején járványügyi jojótól tartottak, két-három hónapos időszakok váltakozásától, ami ki tudja, meddig tart. Az oltóanyag előállításáig? Vagy addig, amíg a vakcina tömegesen beadhatóvá válik? Esetleg a hatásosságáról való meggyőződésig? Mindez nemhogy egy, de akár másfél-két év is lehet még. Az ellehetetlenült szakmák képviselői, a most (időszakosan?) munka nélkül maradtak a bizonytalanságot szokták kiemelni, mint ami igazán fojtogatóvá teszi az egész helyzetet. A határozatlan idejű intézkedések korát éljük, senki nem tudja, mit hoz a holnap, mikor lehet számolni az élet egyenesbe fordulásával.

Mindenféle jóslatok elhangzanak persze mindenre. Vegyük csak a mozik újranyitását. Hallhattuk, hogy a csehek – talán elsőként – már május végétől tervezik, akadnak viszont, akik év végéig már nem nagyon látnak rá reményt. A Cirkótól az Indexnek azt mondták, ha augusztus végén újranyithatnának, annak már örülnének. A Cinema City-től eközben azt emelték ki, hogy össze vannak kötve az amerikai bemutatókkal, és ha nincs mit vetíteni, ha nincsenek új filmek, kevesebb értelme is van a működésnek.

Ez persze inkább a plázamozikra igaz, a művészmozik működőképesek korábban már vetített filmekkel, de talán újakat is könnyebben tűznek műsorra. Vegyük csak a fővárosi hálózat új kísérletét, a Távmozit, ami számos új bemutatót ígér – az interneten.

A filmszínházak vezetői arról sem mondhatnak biztosat, mi lesz, ha végre újranyithatnak. Hatalmas ünnep lesz rögtön, tódulnak a mozira éhes emberek, akiket  – persze létszámkorlát betartásával – alig győznek majd fogadni? Vagy elvétve lesz egy-két érdeklődő, miként a nyitva tartás végefelé márciusban, és az emberek továbbra sem mernek majd a vírus miatt hasonló helyekre menni? Maszkban végigülni például egy kétórás filmet nem tűnik túl csábítónak, és kólát szürcsölgetni sem lehet eltakart szájjal.

Bizakodunk és elkeseredünk, a nyitást várjuk és a korlátozások visszatérésétől rettegünk, miközben már a járvány második hullámát rebesgetik. „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – mondta Vilmos német császár 1914 nyarán. Lehullottak még azok a falevelek párszor, mire a háború végre véget ért, de máris jött a spanyolnátha, a húszas évek végi gazdasági világválság, az újabb világháború és népirtás borzalma.

Az elmúlt évtizedek nyugati békéje és szabadsága már-már valószerűtlenül jónak tűnt, sokan a történelem végét sejtették, a megnyugtató bizonyosság fennmaradását, életünk alapjainak megszilárdulását. Azét a rendét, amit 2020 márciusában – ki tudja, meddig – a koronavírus-járvány zárójelbe tett. Most épp abban is reménykedhetünk, hogy a fák zöldbe borulását legalább testközelből, és nem az ablakon keresztül figyelhetjük majd.