Egy politikai fenevad öröksége

Nem vetett nagy hullámokat az évforduló, amely egy olyan személyhez kötődik, akinek a tevékenysége a mi országunk sorsát is befolyásolta az elmúlt évszázadban. Ez a befolyás közvetett, de annál végzetesebb és pusztítóbb volt.

Április 22-én volt százötven éve, hogy megszületett Vlagyimir Iljics Uljanov, későbbi, ismertebb nevén: Lenin. Annak, hogy ma kevés szó esik róla, nyilvánvaló az oka: megbukott a meghatározó közreműködésével létrejött birodalom és az az ideológiai konstrukció, amely egy egész világrendszer kötőanyagául szolgált. A történelem átlépett a bolsevik forradalmáron, s vele együtt a bornírt mondáson, miszerint ő élt, él, és élni fog.

Arról, hogy mégis érdemes az évforduló apropóján átvenni e történelmi leckét, egy újságcikk győzött meg, amely a legolvasottabb, magát szociáldemokrataként meghatározó hazai napilapban jelent meg. A szerző Hegyi Gyula korábbi szocialista európai parlamenti képviselő, újságíró. Egykori, általam nagyra becsült kollégám, ezért igyekszem visszafogottan, csak a szövegre koncentrálva bírálni.

Ezt írta Hegyi Gyula (Lenin 150, Népszava, április 22.), miután kifejtette, hogy Lenin innovációja a munkásosztály helyett cselekvő, hivatásos forradalmárokból álló, fegyelmezett gárda létrehozása volt:

„Ez a szervezett élcsapat vezette győzelemre 1917 őszén a bolsevik fordulatot, és nyerte meg aztán a szegényparasztság mozgósításával a polgárháborút a jobban felszerelt fehér és antant csapatokkal szemben. De ugyanez az élcsapat még az életében kicsúszott a kezéből, a nála sokkal könyörtelenebb Sztálin eszközeként végzetesen eltorzította és meggyalázta mindazt, amit oly sokan reméltek az orosz forradalomtól. A demokratikus kontroll nélküli élcsapat kegyetlen elnyomógépezetté vált, amely idővel Lenin legtöbb munkatársát is kiirtotta. Akik ma gyűlölettel emlékeznek rá, azok elsősorban Sztálin elődjeként gondolnak rá. Akik mégis tisztelik az emlékét, azok úgy hiszik, hogy az elnyomást átmeneti eszköznek tekintette egy majdani humánus folytatáshoz, amelyből a húszas évek elejének páratlan kulturális virágzása némi kóstolót adott.”

Bevallom, azt hittem, a baloldal túl van azon a szemléleten, miszerint a kommunizmus alapkoncepciója jó volt, csak Lenin cselekvőképtelenné válása, majd halála után jött Sztálin, aki eltorzította a rendszert. Leninről nem azért kell beszélnünk, mert a kommunizmus kísértete itt jár körülöttünk, vagy mert komolyan vehető szélsőbaloldali veszély fenyegetné a világunkat. Hanem azért, mert a politikai gyakorlata iskolát teremtett, függetlenedve az ideológiai tartalomtól. Az a bizonyos élcsapat a hatalom kíméletlen eszközökkel történő megragadására szövetkezett, semmiféle erkölcsi megfontolás nem korlátozta őket a céljuk felé haladván. Richard Pipes Az orosz forradalom története című híres és sokat vitatott munkájában idézi Trockijt, aki szerint Lenin csak a barát vagy ellenség dualizmusát ismerte a politikában. Vagyis a politika harc, amelyben a béke csupán lélegzetvételnyi szünet lehet.

Az igazság az, hogy már Lenin idejében meggyalázott a bolsevik hatalom minden szép elvet, amelynek hangoztatásával tömegeket állított maga mellé. 1917. november 7-e után Lenin hamar kicsikarta a rendeleti kormányzás jogát, lerázott magáról minden demokratikus kontrollt, kiépítve a forradalmi terror félelmetes, a jog uralmát felváltó gépezetét. A hadikommunizmus rendszeréből engedett, ám az is csak taktikai visszavonulás volt. Lenin volt az első, nem Sztálin, aki kíméletlen harcot indított az orosz falu ellen, tudatosan uszítva a szegényparasztokat a gazdagabbak ellen. Sajtó csak mint propagandaeszköz létezett a számára, amely minden civilizációs normát áthágva gyalázta az aktuális ellenséget. A Pravda a demokratikusan megválasztott nemzetgyűlés többségét például a tőke hiénáinak és bérenceinek nevezte öles címbetűkkel, megalapozva a bolsevikok fegyveres fellépését.

Elhiszi bárki, hogy valaki azért szerez magának korlátlan hatalmat, hogy egyszer majd fékekkel és ellensúlyokkal korlátozza azt?

Még ’17 novemberében megtartották a korábban kiírt nemzetgyűlési választásokat, ahol a bolsevikok sok szavazatot szereztek (24 százalék), de nem eleget. Ám ígéretük ellenére 1918. január 5-én egyszerűen szétkergették a törvényhozást, belelőttek az ellenük tüntető tömegbe. És miféle jóindulat, humánum feltételezhető arról, aki így beszél emberek egy csoportjáról: vérszívók, pókok, piócák, vámpírok?! „Kíméletlen háborút ezek ellen a kulákok ellen! Halál rájuk!”

Lenin nagy hatású politikus volt, hiszen egy kezére játszó helyzetet (első világháború) kíméletlenül kihasználva fordított egyet a történelem menetén. Hasonló, szintén pusztító következményekkel járó politikai innovációt Adolf Hitler valósított meg 15 évvel később Németországban. Lenin az élő (illetve már halott) cáfolata a marxi determinista történelemfelfogásnak, amely lebecsüli az egyén szerepét.

Hiába virulensebb ma a szélsőjobboldal, nem lehet kettős mércével mérni, ha a XX. század kétfajta totalitárius diktatúrájáról beszélünk. Ami pedig a lenini politikai iskola előbb felidézett jellegzetességeit illeti: hasonlóságuk bármiféle mai jelenséghez nyilvánvalóan csak a túlzó képzelet játéka lehet. Vagy egyszerűen a véletlen műve.

A kérdés viszont mindig aktuális: vajon megtanulta az emberiség, hogy miként fékezhet meg egy hasonló személyiségű politikai fenevadat?

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/18. számban? Itt megnézheti!