A kis Karácsony kellemetlen alak volt, jól megtermett, méretes arcú, nagypofájú, okosabbnak képzelte magát mindenkinél, ehhez képest pont annyira volt ostoba. Szívesen is kötözködött, főleg a gyengébbekkel. Néha az erősebbekkel is, azt hitte, nemcsak magában bízhat, hanem a nagy Karácsonyban is. A nagy Karácsony három-négy évvel volt idősebb nálunk, neki a saját jogán volt tekintélye, noha az öccsével ellentétben mindig visszafogottan és értelmesen viselkedett. Így tett akkor is, amikor a kis Fazekas – senki sem vette észre, hogy ez a gyerek az évek során milyen alaposan kigyúrta magát – kékre pofozta a kis Karácsonyt egy nagyszünetben. Vagyis nem tett akkor a nagy Karácsony semmit. Ezt a fejleményt látva sokan boldognak és elégedettnek érezték magukat, legfeljebb azt lehetett sajnálni kicsit, hogy a kis Karácsonynak egy ideig nem volt kedve Beatlest énekelni. Beatlest énekelni ugyanis nagyon tudott.
Akkor kezdődött ez nála, amikor leadták a tévében az Egy nehéz nap éjszakája című filmet. Előtte nem annyira hallgattuk a Beatlest, egyrészt nem volt tőle semmink, másrészt nem is tartottuk izgalmasnak. A történelem előtti időkben létezett, réges-régen feloszlott már, és nem is volt elég kemény. Vagyis semennyire sem volt az. A kívánságműsorban mondjuk – hétfőnként kettőtől ötig – ment a Yesterday rendszeresen, tényleg szép dal volt, de az nem nagy kunszt. Szép volt a Rolling Stonestól az Angie is, és máskor Jaggerék odatették magukat brutálisan, túl a szerelmen és a csajokon, Gimme shelter, Sister Morphine, I can’t get no és így tovább, hol volt ezektől a Beatles.
Téma lett utána a Beatles, és kiderült, hogy a nagy Karácsonynak megvan otthon
a lemez, rendszeresen szokták hallgatni, és a kis Karácsony tudja az összes számot. Különösen az A hard day’s nightot és a Can’t buy me love-ot énekelte jól, az elejétől a végéig, és az I should known bettert, amiben az a rész is van, hogy I never realized what a kiss could be, this could only happen to me, can’t you see, can’t you see. Ezt úgy énekelte, hogy kencsöszi, kencsöszi, de ez nem számított, mert egyikünk sem tudott angolul, németet tanultunk az iskolában, és azt is minek. A kis Karácsonynak kíséret sem kellett, gitár vagy hasonlók, viszont a szájharmonika-szólamot is eljátszotta, ha nem felejtette otthon a szájharmonikáját.
Később adták a tévében a Sárga tengeralattjárót is, de az már nem volt olyan érdekes. Mindenki csalódott volt, hogy az csak egy rajzfilm. A rajzolt lányok nem vehették fel a versenyt az igaziakkal – hát az sem volt mindegy, hogy karikatúra a Ludas Matyiban, vagy félmeztelen fotó a Magyar Ifjúságban –, és a dalok is tinglitanglisak voltak, nem is volt mit énekelnie közülük a kis Karácsonynak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!
