A pünkösd történetének fő mozzanatai – még ha nem is karácsonyi vagy nagypénteki teljességgel – közismertek. A tanítványok, miután a feltámadott Jézussal negyven napon át együtt lehettek, a mennybemenetelkor ígéretet kaptak a Szentlélek eljövetelére, és azt várták mindannyian, együtt. Ahogy Lukács írja az apostolok cselekedetei 2. részében: „amikor pedig eljött a pünkösd napja”, egy szélrohamhoz hasonló zúgás töltötte be az egész házat, ahol voltak, és valamilyen lángnyelvek szálltak le mindegyikükre. Megteltek Szentlélekkel, és a hirtelen összefutó sokaság tagjai közül mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.
Ez az idézett „megtelés” mintha a mértéktelenül soknak volna köszönhető. Úgy árad az Isten lelke, és az áradás következtében az Isten fenséges dolgairól szóló tanítás, mint aminek sem kezdete sem vége nincs. Emberileg olyannyira mértéktelennek tűnik az az isteni ajándék, hogy megdöbbenés, csodálkozás, sőt még az érthetetlenre adott oly tipikus emberi reakció: az elutasító gúny is megjelenik (vannak, akik részegséggel vádolják az apostolokat). Pedig semmi olyan nem történik pünkösdkor, amit ne lehetett volna tudni egyrészt a prófétáktól kezdve, másrészt Jézus munkájának ismeretében.
Csúzy Zsigmond, ez a XVII–XVIII. század fordulóján élt, tábori papként Rákóczi seregében is szolgált pálos szerzetes Titkos értelmű testamentom című (egyébként húsvéti) homíliájában utóbbiról, a rá jellemző barokkos ékességgel és merész szóhasználattal azt írja: „Jesus az Isten formájában lévén, nem alétotta (tartotta) ragadománynak magát az Istennel egyenlőnek lenni; egyenlő volt tehát, s mégis érettünk mintegy tékozolva kiüresétette magát.”
Tékozló. Valóban merész dolog az Istent ezzel a jelzővel illetni, maga a prédikátor is érzi, hogy kegyes magyarázatra szorul: „Tékozolva, mondám, mert tékozlásnak szoktuk azt mondani, mikor valaki érdemetlennel közli az ő kincsét; mi pedig érdemetlenek valánk a megváltásra, és abból származó drága szent kincsekre; kire nézve a szent tékozlás titulussa illik jó Urunknak.” Az Úr mint szent tékozló, kiárasztja lelkét a méltatlanokra.
A Bibliakiadásoknak évszázadok óta fontos eleme a szövegrészletek számozástól független feliratozása, mely amúgy eredetileg nem része a szövegnek, de a jó kereshetőség érdekében mai napig megtalálható. Innen is tudjuk, mi a címe annak a történetnek, amelyben egy fiatalember kikéri apai jussát, majd messzire költözik, hogy ott azt elherdálva visszavágyjon és bocsánatkérő szándékkal felkeresse az elhagyott apát és az
atyai házat.
A tékozló fiú története, így ismerjük, így olvassuk, holott ha jobban megnézzük a szöveget, abban az igazi tékozló nem az egyik vagy a másik fiú, hanem az apa. Aki már azelőtt magához öleli a gyermekét, hogy az az eltervezett bocsánatkérését előadhatná. Az előtte megjelent, hozzá tartozó fiának bőkezűen, tékozlóan nyújtja mindenét (úgy is, hogy annak idején örökségként egyszer már kiadta). Ha Krisztus felől olvassuk a Szentírást, mindenhol csak a szent tékozló Atyát, Fiút és Szentlelket láthatjuk. Még egy példa: egy – szintén közismert – jézusi kép, a magvetőé, aki szórja, csak szórja a magot, hogy aztán azokból (a földtől, a műveléstől függően) termés legyen, vagy terméketlenség. A mag, ahogy maga Jézus magyarázza, az Isten igéje, és ez a szórás: ez az isteni szent tékozlás.
„Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra” – ez már Péter apostol aznapi beszédének alapigéje, Jóel próféta könyvéből. A bőséges, mindent és mindenkit elérő és megérintő jelenlét ígérete válik valósággá. Különösen azzal a megerősítő biztatással, hogy megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét. A prédikáció végén, a bűnbánó kérdésre, hogy „mit tegyünk?”, ez hangzik el: „térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret, és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.”
A Lélek ajándékairól a sok száz év alatt sokféle magyarázat, felosztás született, az egyik legtömörebb összefoglalás a Heidelbergi kátéban arról szól, hogy a Szentlélek kapható, jótéteményekben részeltet, vigasztal és örök. A pünkösdi történetben is látszik, hogy a Lélek hatása alól még az sem tudja kivonni magát, aki aztán ezt a hatást nem érti, esetleg (akár szándékosan) félremagyarázza. Kálvin is ír arról az Institúció című művében, hogy „azoknak a dolgoknak a megismerését, melyek az emberi életben legfontosabbak, a Szentlélek közli velünk. (…) Isten nem kevésbé betölt, mozgat és táplál mindeneket ugyanazon Lélek erejével, s teszi ezt minden egyes emberrel…”. A történetben mindenki a maga nyelvén hallotta az apostolokat beszélni – mi ez, ha nem csoda? Különösen, ha meggondoljuk, hogy nem ritkán akkor sem működik a megértés, ha ugyanazon nyelvet beszélik a felek.
Így tehát ez az ünnep a keresztények számára egyenértékű a húsvéttal, Ambrosius egyházatya azt mondja a pünkösdről, hogy úgy kell ünnepelni, mint a húsvétot. A teremtett világ szépségében, az ember életét – az azok felismerésétől függetlenül – gazdagító értékekben is a Lélek csodálatos munkája mutatkozik meg, és e kettő ráadásul nem is ellentéte egymásnak.
Első renden nem pünkösdi szöveg, mégis tanít a Lélek kettős munkájáról Áprily Lajos emblematikus verse, aminek a címe ugyan az, hogy A csavargó a halálra gondol, de amely címet gyorsan ki is egészíthetünk valahogy így: és eközben az élet nagyszerűségéről beszél.
A nyitányban a versbeszélő egy prédikációt idéz, melyben a világ megtagadására vonatkozó parancs a hangsúlyos: „úgy hallgattam, amit beszélt papod: Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen. – Uram, te ezt így nem akarhatod”– hangzik a felelet, hogy aztán érzékletes, derűs képekben beszéljen arról, milyen gyönyörű a világ és arról is, hogy mindez a gyönyörűség kié, kihez tartozik. Ebben az imádságban a föld, a vihar, a tavasz, a patak, a kék ég, a mező, de még a sün és a rigószó is mind-mind az Istené, és ami az Istené, az az embernek ajándékozott. És mivel ajándék, szent tékozlással oda (ide) adott, hálával, boldogan jó fogadni. A Lélek a legvégső igazságokat tanítja, de a földi igazságoknak (benne a jónak és a szépnek) felismerését is megadhatja – ebben nincs ellentmondás, sokkal inkább ez is a már sokat emlegetett isteni bőkezűség.
A Szentlélek munkájában kétirányú az erő: jön és visz, átvilágít és megvilágosít, felfrissít és megújít. Hogyan is lehetne utálni azt a világot, mely az Istené, és amit őrizve használni az embernek adott? 2020 pünkösdjén, a hónapokon át tartó bezárkózásból lassan-lassan előmerészkedve különösebben nem kell példákat sorolni arra, mennyi ajándékba kapott csodás dolog vette és veszi körül az embert. Talán mostanában ezek nyilvánvalóbbakká is váltak. Áprily csavargója, azaz a költő maga tudja magáról, hogy csak jövevény, átutazó ezen a világon, és vágyja azt, ami örök, de becsüli, élvezi és szereti azt, ami ideig-óráig való, mert az is az Isten ajándéka. A tavasz, a rigószó, a sün, de folytathatjuk: egy rég várt találkozás, egy kávé az újra megnyílt teraszon, egy távolságot tartva is együtt átélt istentisztelet, egy végre nyitott játszótér és mennyi minden még.
„Akik pedig hallgattak a szavára, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” – az első pünkösdkor megszületett az egyház, együtt és kitartóan gyakorolva a tanítást (és tanulást), a kenyér megtörését (a jézusi utolsó vacsorára emlékezve), az imádkozást és nem utolsósorban a közösségvállalást. „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. (…) dicsérték Istent, és kedvelte őket az egész nép.” Az „együtt és kitartóan” a záloga annak, hogy kedvelte őket a nép. A Lélek munkája látszott rajtuk, sőt rajtuk keresztül folytatódott. Mind a mai napig az isteni szent tékozlás, a pünkösdi áradás idejében vagyunk.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
