A lélekemelő 2010. május 26-a után, amikor is a magyar Országgyűlés 98 százalékos többséggel megszavazta a kedvezményes honosítást, mostanában mintha újra 2004. december 5-ét írnánk. Magyar emberek románozzák és hazaárulózzák egymást határon innen és túl. Hogyan lehetséges ez, és vezet-e innen kiút?
Néhány héttel vagyunk túl a kormány tétlensége miatt kudarcba fulladt, uniós régiók egyenlőségéért indított európai polgári kezdeményezésen – épp Trianon századik évfordulója előtt. Ideje önvizsgálatot tartani. Vitaindítónak szánt tézisem, hogy a magyarság a rossz emlékű kettős állampolgárságról szóló népszavazás óta nem volt olyan mély lélektani válságban, mint most.
Kapcsolódási pontok
A külhoni magyarokkal szembeni ellenérzéseknek racionális, emocionális és egzisztenciális okai vannak, amelyek sokszor nehezen különválaszthatók egymástól. Miért szól bele az ország sorsába, aki nem itt él? Miért választhat döntéshozókat az, aki a döntések következményét nem viseli? Milyen alapon kér részesedést a közösen megtermelt javak újraosztásából az, aki nem Magyarországon termel, és nem itt fizet adót, járulékokat? A kulturáltabb vitákban általában ezek az érvek ismétlődnek. A legkönnyebb az ezt hangoztatókra „nemzetietlen” vagy „nemzetellenes” címkéket ragasztani, de ettől az álláspontok nem fognak közeledni. Több értelme van megtalálni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekben konszenzusra juthatunk egymással. Ezek véleményem szerint a következők.
Lehet és kell is számon kérni a kormányt akkor, amikor korrupt, nepotista rendszerét exportálja határon túlra. Nem lehet és nem is kell örülni az eszéki focistadionnak, ahol nagyítóval kell keresni a magyar játékosokat, vagy a veszteséges erdélyi vízierőművek magyar adóforintokból való felvásárlásának a haveri vállalkozók kedvéért. A nemzeti szalaggal átkötött lopás ugyanúgy lopás marad. Ezeknek a „beruházásoknak” a sorsa viszont ugyanaz lenne, ha belföldön valósulnának meg. Nem kell tehát irigyelni őket a külhoni magyaroktól, mert az „itthoniak” sem sok hasznát látnák.
Hiba volna viszont eltagadni mindazt a jó és hasznos dolgot, amelyet 2010 óta a magyar kormány az elszakított területeken és a nyugati diaszpórában élő magyarok érdekében végzett. És itt nem az Edda 24 milliósra tervezett (végül elmaradt) amerikai turnéjára gondolok. Épültek templomok, iskolák, óvodák, sikerült magyar történelmi emlékhelyeket, könyvtárakat, hagyatékokat megmenteni, és ha megkésve is, de beindultak azok a gazdaságfejlesztési támogatások, amelyek az őshonos magyarság szülőföldön való boldogulását segítik. Ezek mind helyes és méltányos törekvések, amelyeket politikai színezettől függetlenül az egymást váltó kormányoknak folytatniuk kell, és remélem is, hogy folytatni fogják. Az évről évre exponenciálisan növekvő külhoni támogatások ugyanis még a rekordnak számító tavalyi évben sem érték el a költségvetés kiadási oldalának fél (!) százalékát, miközben ma is minden negyedik magyar gyermek Magyarország határain kívül születik meg.
Aki azt gondolja, hogy a külhoni magyarok miatt nem jut pénz normális színvonalú oktatásra, egészségügyre, szociális ellátásra, az nincs tisztában az arányokkal. Ezeket a 99,5 százalékból kéne valahogy kihozni, nem a 0,5-ből. Az észszerűnek hangzó kritikák mögött persze sokszor egészen más okok húzódnak: a szolidaritásuk hiánya, érzéketlenség és az ebből fakadó frusztráció. Aki szerint az erdélyi magyarok sorsa „Románia belügye”, gondoljon erre legközelebb, amikor a budapesti kormány valamelyik ordas jogtiprása után Brüsszelnek kiált segítségért. Ha nem tudunk egy nemzetben gondolkozni, és magunkra egy sokszínű, sokszor ellentétes érdekű, mégis összetartozó és egymásért felelősséggel tartozó egészként tekinteni, akkor meg is érdemeljük a sorsunk.
A gyűlölet vámszedői
2004-ben Gyurcsány Ferenc a Magyarországon élőket hergelte a határ túloldalán lévők ellen aktuálpolitikai szándékoktól vezérelve. Az eredmény egy olyan seb lett a külhoni magyarok lelkén, amely másfél évtized elmúltával is csak félig forrt össze. A „ne jöjjenek ide a románok” jellegű dühös vagdalkozásra meg is jött a válasz a „székely szarta a magyart” és hasonló bölcsességek formájában. A népszavazási kudarc azonban fel is rázta az erre érzékeny közvéleményt, és a becsapott ajtó melletti ablakokon segítő kezek nyúltak ki. A 2000-es évek a Wass Albert-könyvek reneszánszát, a Kárpát-medence természeti kincseinek és épített örökségének újrafelfedezését hozta, az elszakított honfitársaink iránti szolidaritás pedig az „igaz magyarság” fokmérője lett.
A már említett, 2010. május 26-ai döntés a kettős állampolgárság megkönnyítéséről euforikus élmény volt a nemzeti összetartozást hirdetők számára, de az ellendrukkerek is csendben meghúzták magukat. Ehhez képest tíz év elteltével visszajutottunk ugyanabba a gödörbe, és rendületlenül ásunk tovább lefelé. Szomorú, de sajnos igaz: Gyurcsány Ferenc kirekesztő nemzetpolitikáját Orbán Viktor fejlesztette tökélyre. Előbbi az Antall József-i gondolatot elvetve úgy határozott: lélekben csak tízmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát, míg utóbbi úgy döntött: csak az a 2-3 millió ember magyar, aki rá szavaz. A gyurcsányi nemzetfogalom az országhatárig terjedt ki, az orbáni a fideszes többségű szavazókörökig. Eme új, szavakban fennkölt, ám gyakorlatában kitaszító doktrína lényege az, amelyet nemrég Kövér László a maga pőreségében megfogalmazott, hogy a nemzethez tartozás egyenlő a párthűséggel, és egyiknek sincs létjogosultsága a másik nélkül.
Az orbáni doktrína logikus következménye volt a magyarországi propaganda-hadműveletek kiterjesztése határon túl. A közmédia és a hazai mintára felvásárolt külhoni sajtó példátlan intenzitással kezdte el ontani magából a magyarországi ellenzéket lejárató híreket és álhíreket, ennek pedig pusztító következményei lettek. A teljesen leuralt médiapiacnak kiszolgáltatott külhoni magyarok nem értesülhettek arról, hogy a Fidesz–KDNP mellett a Jobbik és az LMP is élen járt nemzetpolitikai témák képviseletében, sőt, a Gyurcsány-mentes MSZP is hamut szórva a fejére látványosan nyitni kezdett feléjük.
A valósággal pontosan ellentétes irányú folyamatokat kreálva a külhoni magyarok széles tömegei előtt egy olyan kép bontakozott ki, ahol egyedül Orbán Viktorra lehet számítani, akitől magyar útlevél és pénz érkezik, szemben a nemzetellenes erőkkel. Felépült egy magyarországinál is durvább párhuzamos valóság, amely politikai értelemben kifizetődő volt, hiszen a 2018-as országgyűlési választáson már a levélszavazatok több mint 96 százalékát a Fidesz–KDNP zsebelte be. A „sikeres” politikai műveletnek azonban vesztesei is lettek: mi, magyarok. Mindannyian, kivétel nélkül. A Fideszre szavazók is. Az árkokat nem betemettük, hanem szakadékká mélyítettük.
A Fidesz melletti egyértelmű, kritikátlan külhoni elköteleződést a magyarországi ellenzéki szavazók arculcsapásként élték meg. Ezt tetézte, hogy a levélszavazatok begyűjtését a klientúra alig leplezett módon, sokszor a választási csalás gyanúját felvetve bonyolította. Mindezt határon belül nem volt nehéz olyan kontextusba helyezni, hogy Orbán szavazatokat vásárol magának a magyarországiak adójából, és a nemzeti lepel pusztán e politikai érdek elfedésére szolgál. A korrupciógyanús pénzkiáramlás az országból már csak a hab a tortán. Az pedig, hogy Szijjártó Péter azzal dicsekszik ország-világ előtt, mennyi maszkot osztottunk szét a szomszédos országokban, miközben itthon a kórházi dolgozóknak sem jut belőlük, felveti annak gyanúját, hogy a határon belüli és kívüli magyarok egymásnak ugrasztása nem spontán, hanem szervezett folyamat része, hogy aztán az így elszigetelt, szorongó külhoniak utolsó biztos pontként a kormány óvó karjaiban találjanak menedéket.
Van kiút
A helyzet nem könnyű: a hazai ellenzéki választópolgárok egyértelműen a külhoni magyarok szerzett jogainak csorbítását várják el, amely fejvakarásra készteti a közhangulathoz igazodó pártokat. A DK agresszív populizmusát a téren szerencsére más párt eddig nem követte, de ez nem biztos, hogy örökre így marad. Ha pedig más pártok is elkezdenek politikai tőkét kovácsolni a magyarellenes indulatokból, annak hosszú távon beláthatatlan következményei lesznek. A megoldáshoz mielőbbi cselekvésre van szükség!
Civil oldalról szükséges lenne kialakítani azokat a csatornákat, amelyek elvezetnek az értelmes párbeszédig és az érdemi vitákig. Képviselőtársaimnak be kell látniuk, hogy a Fidesz által dominált aprófalvakhoz hasonlóan a külhoni magyarok meggyőzéséhez is időre, energiára, pénzre, de legfőképp aktív helyi jelenlétre, terepmunkára van szükség. Nincs elveszett szavazat, de keményen meg kell dolgozni mindegyikért. Ki kell építeni a média párhuzamos hadállásait, amelyek legalább részben ellensúlyozni tudják a kormánypárti propagandát, hogy a székelyderzsi Mózsi bácsi láthassa, Orbán Viktoron túl is van élet. És ha majd lesz releváns politikai tartalom, kiterjedt kommunikációs csatornák, ismert és elismert politikai szereplők, akkor a befektetett munka meg fog térülni, az elvetett mag szárba fog szökkenni. Nehéz lesz? Pokolian. De senki sem mondta, hogy kormányt váltani könnyű. Hát még szemléletet!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerző független országgyűlési képviselő
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
