„…Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz.
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.”
(Ady Endre)
Az elmúlt hetekben ezeket jegyeztem fel magamnak. Habókos emberminiszterünk a járványveszélyre hivatkozva rendeleti úton üríttette ki a kórházakat, és leváltotta azokat az igazgatókat, akik nem akartak részt vállalni a betegek életét veszélyeztető, egyébként értelmetlen eljárásban. Egy ellenzéki civil a Facebookon osztotta meg ismerőseivel ezzel kapcsolatos véleményét, ezért elvitték a rendőrök. (Meg egy másikat is.) Az ügyész mondvacsinált ürüggyel börtönbüntetést kért egy milliárdos üzletemberre, akit a kormány évek óta vegzál és fenyeget. Az utolsó magyar gyógyszergyár állami részvénycsomagját privatizálták, kiszolgáltatva a céget a rosszindulatú kivásárlásnak. A balatoni kikötők sok más tóparti ingatlannal együtt egyetlen tollvonással a stróman-kapitalisták kezébe kerültek. (E szűk kör vagyonosodásának újabb fejleményeit már régóta nem jegyzem: ez a normális üzletmenet.) Magyarország bejelentette: nem érdeke az üvegházgáz-kibocsátás gyorsított csökkentése.
A bukott főpolgármester tervezetet készített a kormány számára, hogyan lehetne a járvány apropóján elsorvasztani a kötöttpályás tömegközlekedést a gépkocsiforgalom javára. Vasutat itt csak a kínaiak építhetnek, hitelbe, titkosított szerződés alapján, oda, ahol a legkevésbé van rá szükség. A kétségbeesett gödiek tiltakoztak a lakóépületeik tőszomszédságában épülő dél-koreai akkumulátorgyár ellen – a parlamenti szavazógép fogta magát, és egyszerűen elcsatolta a várostól a beruházás területét. (Nem hiszem, hogy a Samsung örülne a megoldásnak. Dél-Korea mégiscsak jogállam.) Majd felbátorodva saját pofátlanságukon elhatározták, hogy minden nagyberuházást kivonnak a helyi önkormányzatok hatásköréből, a befolyó iparűzési adóval együtt.
Az illiberális demokrácia csúcsra jár. Magyarországon többé senki és semmi nem érezheti biztonságban magát.
Néhány következtetés magától adódik. Egy: üzleti magánvagyon idehaza csak a miniszterelnöktől közvetlenül függő kezekben maradhat. Kettő: a közpénzek elterelésének útjában nem tűrnek akadályt, az ellenzéki önkormányzatokat pedig ki fogják éheztetni. Három: a multik érdeke szent. Négy: az ázsiai igényeknek megfelelően átállított nemzetgazdaságot ázsiai módszerek követik a politikában is.
Történelmi párhuzamokat ne keressünk, mert túl könnyen találnánk. Logikus, egymással összefüggő intézkedésekről van szó, kirajzolódik belőlük az út, amelyen pártunk és kormányunk a következő években haladni fog. Bágyadt tiltakozás követi mindegyiket, elkeseredett publicisztikai kirohanások a független nyilvánosság és az ilyen-olyan ellenzék fórumain. Ezt is bekalkulálták, hidd el, ó, nyájas olvasó: ameddig a választópolgárok többsége garantáltan nem értesülhet róla, nem számít, miről szónokolunk.
Mert odaát, a nagyobbik véleménybuborékban, amelyet az országos médiafölény biztosít, mindennek az ellenkezőjéről szól a hír. S a feledékenyeknek naponta többször a fülébe üvöltik, hogy aki mást mond, mint ők, az hazudik, és aki kételkedni mer a sikerpropaganda szólamaiban, az gonosz szemfényvesztés áldozata, vagy maga is a Soros ügynöke. Olyan öreg emberek, mint én, akik már a nyolcvanas években kiérdemelték az imperializmus fizetett lakája elnevezést, emlékezni fognak arra, hogy amit magunk között egykor kiröhögtünk, a hivatalos sajtó unalmas hazugságai, átlátszó mellébeszélése akkor is fenntartotta, az utolsó pillanatig erősítette a többség hitét Kádár apánkban és a legvidámabb barakk mítoszában. Az utolsó pillanatig? Mind a mai napig. És semmi kétség, a nagy sírás-rívás idején akad majd megint, aki Orbán apánkat fogja visszasírni.
Hogyan jutottunk idáig? Kedves Utókor, hogy magyarázzam el neked, amit magam sem értek egészen? Hogyhogy nem vettük észre, lépésről lépésre miféle rámenős, sunyi parancsuralom épül körülöttünk? S ha észrevettük, miért hallgattunk? Ha nem hallgattunk, miért nem hallatszott a hangunk? Miképpen magyarázzam el, hogy az öregek nem akartak még egyszer szembenézni azzal, hogy becsapták, újra és most már végérvényesen becsapták őket. Hogy a vidéket megbénította az anyagi kiszolgáltatottság, az X, Y és Z generáció pedig csak ült a számítógép előtt. Hogy akik tiltakozhattak volna, árkon-bokron túl jártak többnyire. Vagy már a szüleiket kinyírták. Legyintesz, hogy mentegetőzöm. Igazad van. Kilátástalanabb helyzeteket sorolsz, ínségesebb időket, mikor a magyarnak sem joga, sem anyanyelve, sem hadserege nem volt, mégis, mindig akadt, aki e birka népet felébressze, megcsúfolt jogaira, elorzott szabadságára emlékeztesse.
Márpedig Magyarországon 2022-ben sem lesz változás, a parlamenti ciklus félidejében ez már jól látható. Azért nem lesz, mert hiányoznak a változtatók.
Az új pártállam immár tíz éve épül a régi helyén, és még mindig nem akadt ellenzéke: nem akadt új politikai mondanivaló. Igazából programok sincsenek, csak közvélemény-kutatási adatokra épülő kampánystratégiák, amelyekből megtudhatjuk, mit akarnak a pártok: hát mit akarnának, hatalmat. Harminc év függetlenség, harminc békeév után a magyar politika még mindig ott tart, hogy melyik szuperhatalom, miféle multik kedvét keressük, de főleg, hogy melyik párt üzletelhet velük.
Hogy kiárusítsák a nemzeti vagyont, vagy inkább rendeleti úton osszák fel a hívek között. Hogy polkorrekt konzumidiótát faragjanak a gyermekeinkből, vagy a rossz emlékű keresztény nemzeti kurzus önhazugságait neveljék beléjük megint az iskolában. Hogy a tőzsdei árfolyamok döntsék el, mi a jó, mi a rossz, vagy pedig a miniszterelnök döntse el, személyesen.
Ellenzék híján a parlamenti padsorokban a kormány híveivel átellenben a 2010-ben elkergetett, hitelét vesztett társaság és az ő örököseik foglalnak helyet.
Ők nem ellenzék, ők maga a rendszer, és ez a rendszer egészen pontosan addig tart, ameddig Orbán Viktor kihívóját ők delegálják. Addig ugyanis a magyarok többsége, erre bárki mérget vehet, a Fideszre fog szavazni, a legfiatalabbak kivételével, akiknek nincs mire emlékezniük. Magyarországon tehát azért nincs változás, mert az ellenzék pártjai „összefognak”. Összezárnak a sem megszűnni, sem feltámadni nem képes pártállami utódpárt maradványai körül. Nehogy még azt higgyük, nem ott akarják folytatni, ahol 2010-ben abbahagyatták velük. „XXI. századi” pártjaink pedig a szó legrosszabb értelmében huszonegyedik századiak, arctalanok és elvtelenek, szavazatvadászatra szervezett kis üzleti vállalkozások. A történetük is hasonló: ameddig nem lehetett tudni, hogy kicsodák, gyorsan nőtt a népszerűségük, mert a választók nagyon szerettek volna végre bízni valakiben. Azóta vegetálnak: kiderült, kicsodák.
Tudom, igazságtalansággal fognak vádolni, hiszen az ellenzéki pártok egységes fellépése mellett egyetlen, de annál nyomósabb érvet szokás felhozni, hogy csak így szerezhetnek többséget. Igazi dilettáns okoskodás! Ellenzékben lenni ugyanis annyi, mint kisebbségben lenni.
Akkor és csakis akkor lesz többség belőlük, ha a mostani többségtől elhódítják szavazóinak egy részét. Ebben pedig az összefogás nem segít, éppen ellenkezőleg! Ehhez valamit mondani kellene, aminek értelme van, és amit az emberek szívesen hallanak.
Nem azt, hogy feladtuk az elveinket a hatalom megszerzése érdekében. Nem azt, hogy visszahozzuk nektek a Gyurcsány családot. Az sem fogja megdobogtatni a kiábrándult kormánypárti szavazók szívét, ha Orbán párthűbéri rendszerének helyébe visszakapják az egykori KISZ-titkárok rablókapitalizmusát, s az orosz titkosszolgálatokat ezentúl nem az egyik, hanem megint a másik párt szolgálja ki.
Nem ismerek Magyarországon olyan pártot jelenleg, amely rendelkezne ennél eredetibb mondanivalóval. És ezen a ponton, ugye, be is fejezhetném az írást, ha már belekezdtem egyáltalán. De vitaindítónak szánom, ezért néhány cseppet sem költői kérdéssel zárom soraimat.
Elképzelhető-e szakszerű kormányzás, észszerű gazdálkodás ott, ahol a szakembereket és az üzletembereket párthűségi alapon nevezik ki, és a főnökénél mindenki csak eggyel ostobább lehet?
Mi vár egy olyan országra, amely ennyire silány szellemi munícióval, kicsinyes törtetők vezetésével vág neki az előttünk álló világméretű válságnak, a természeti források maradékáért kezdődő élet-halál harcnak, civilizációk és igen, politikai kultúrák küzdelmének a hegemóniáért? Mekkora árat kell majd fizetnünk azért, hogy a kibontakozó globális ökológiai katasztrófa árnyékában kormányaink a végsőkig halogatták a védekezés szempontjából nélkülözhetetlen intézkedéseket?
Fennmaradhat-e a tömegdemokráciákban szokásos munkamegosztás a politikát árusítók és a politikát fogyasztók között akkor is, ha többé nem egyszerű elosztási kérdésekben kell dönteni – hogy kinek mi jár –, hanem a célok célszerűségéről, vagy még egyszerűbben: a túlélés esélyeiről?
Tekintélyuralom (erkölcsi alapok nélkül) vagy a piac diktátuma (anyagi alapok nélkül) – tényleg ne volna ezek között harmadik út?
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Lányi András Magyar Hangban megjelent cikkeit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg, május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
