Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed. – A bizalmas amerikai diplomáciai iratok kiszivárogtatását jelentő WikiLeaks-ügyben bukkant fel ez az Orbán Viktornak tulajdonított, még ellenzéki pártvezetőként előadott mondat. A megölni szót természetesen nem az eredeti jelentése szerint kell érteni, ahogy a politikai verseny természetének ismeretében sem feltétlenül kell megbotránkozni egy ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt kijelentésen.
A fenti idézetet az a vita juttatta eszembe, amely a Válasz Online felületén a rendszerváltás harmincadik évfordulója apropóján zajlik. Ebben Papp József közgazdász felidézte, hogy a joguralom teljessége helyett az elmúlt harminc évet hogyan szőtte át a törvények kijátszásának, a közvagyon megrövidítésének gyakorlata már a nulladik pillanattól, a spontán privatizáció időszakától kezdve.
– A morálisan lenullázódott szocialisták maradék két utódpártja (MSZP, DK) pusztán a jelenlétével hozzájárul a NER továbbéléséhez: nekik köszönhető, hogy a választópolgárok a lopást a politika természetes részének tekintik – így hangzik a szakember kemény ítélete. A Corvinus Egyetem nyugalmazott oktatója pontról pontra mutatta be, hogy a felszínen kíméletlen harcot vívó pártelitek hogyan sikálták el egymás gyanús ügyeit, hogyan marad el újra és újra a legfelső köröket érintő felelősségre vonás.
Ehhez a gondolatmenethez fűzök most kiegészítést némi személyes tapasztalattal megtámogatva. 1998 elején a Magyar Hírlap újságírójaként interjút készítettem a Fidesz egyik vezetőjével, s ahogy az néha előfordul, a „hivatalos program” utáni beszélgetés még izgalmasabban alakult. (Ekkoriban a felmérések többsége nem adott esélyt a Horn-kormány leváltására.) Tőle hallottam először arról, hogy a politika felső berkeiben nyílt titok: csak idő kérdése, mikor veszi át az irányítást az MSZP-ben a nyilvánosság előtt akkor még jórészt ismeretlen nagyvállalkozó, a családi kapcsolatai révén is igen befolyásos Gyurcsány Ferenc.
Aztán a Fidesz megnyerte, majd négy év múlva elvesztette a választást, s Gyurcsány Ferenc – akinek a cikkeit, tevékenységét e beszélgetés után kiemelt figyelemmel követtem – 2003-ban kilépett a rivaldafénybe. Az ellenzékbe szorult Fidesz támadta is mint a visszásságokkal tarkított privatizáció nagy nyertesét, aki a KISZ felbomlása után igazán talpraesett módon szerzett vagyont már az MDF-kormány idején. Ezek a támadások azonban már nem akasztották meg a miniszterelnöki szék felé való menetelést; bár a kifogásolt ügyletek felvetették a törvénytelenség alapos gyanúját, számos esetben az elévülés miatt sem lehetett lépni.
Ha még a 2002-ig hatalmon lévő első Orbán-kormány idején veszik elő a gyanús ügyeket – a privatizációs elszámoltatás a Fidesz ígéretei között szerepelt –, valószínűleg jogilag is meg lehetett volna fogni Gyurcsány Ferencet, s akkor sok minden máshogy alakul a kétezres években.
Pusztán elképesztő amatőrség volt, hogy a Fidesz nem tett semmit, amivel megakadályozta volna potenciális riválisa felemelkedését, akinek politikai ambícióiról és képességeiről a párt vezetőinek pontos képük volt?
Félreértés ne essék: nem a preventív leszámolást, hanem a korrekt jogi elszámoltatást hiányolom, amelyhez talán lett volna elegendő muníció. A Fidesz azóta is nagy hangon támadja Gyurcsányt, de – mint tudjuk – a súlyos sebet nem a korrupciós vádak ejtették rajta. Ahogy 2002 után az első Orbán-kormány „elszámoltatása” sem karcolt meg politikai vezetőt, a retorikai petárdadurrogtatást követő eljárások végül jogi menlevelet adtak a Fidesz minden vitatott döntéséhez. Mintha lenne egy szint, amely felett egyszerűen nem hajlandó vizsgálni a felelősséget a magyar igazságszolgáltatás. Az éppen miniszterelnökké választott Medgyessy Péterrel szemben a gyanúsításért kiáltó Gresham-ügyben az az ügyészség szüntette meg az eljárást, amelyet akkor is Polt Péter vezetett. A 2010-ben a Fidesz által beígért nagy elszámoltatás kudarca viszonylag friss élmény: ugyan sok eljárás indult, elmarasztaló ítéletek is születtek, nagy hal nem akadt a horogra, Gyurcsány Ferencnek pedig 2006-ért semmilyen felelősséget nem kellett vállalnia.
Nem kétséges, Orbán Viktor kíméletlenül kihasználja ellenfelei hibáit, és habozás nélkül él az adódó lehetőségekkel. Tudjuk, milyen az, amikor valakit valóban el akar takarítani az útból. Gyurcsány Ferencet mégis úgy támadja, hogy még véletlenül se essen le a térképről. Pártját most éppen az Állami Számvevőszék büntette meg nyilvánvalóan méltánytalanul, ám ezzel aligha lehetetlenítette el, csak még hitelesebbé tette a Demokratikus Koalíciót a kormányellenes szavazók körében.
Orbán Viktor kétszer is „megölhette” volna riválisát, de egyik alkalmat sem használta ki.
Ez tény. Amely továbbgondolásra érdemes.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
