A dalszövegíró sorsa igazságtalan, főleg akkor, ha annyira jó dalszövegíró, mint Bereményi Géza. A dalszövegírónak ugyanis árnyékban kell tartózkodnia, mert az előtérben az énekes figyelhető meg hosszú távon. Ez nemcsak a diszkóslágerek és rockhimnuszok bárgyú univerzumában van így, hanem érvényes egy olyan különös műfaj esetére is, mint Cseh Tamás. Nyilván mindig tudtuk, az első sűrű pillanatoktól kezdve, hogy Cseh–Bereményi két ember, és hogy nem kevésbé fontos a másik az egyiknél.
Ám a dal azért dal, és nem vers, mert az előadó, amennyiben jó előadó, mindent visz. Érzelmileg, intellektuálisan, mindenhogyan. A dalnak hangja van, a szöveget ezen a hangon halljuk, úgy válik a részünkké, tesz hozzá dolgokat az életünkhöz. Ilyesmi lehet ennek a magyarázata kulturálisan, pszichológiailag, filozófiailag. Cseh Tamás-dal, mondjuk, hiába írta a szöveget Bereményi. Még annyit, mert kapcsolódik: zenétlen verset ritkán tartunk számon előadó alapján. Legalábbis kevesebben raktározunk ilyeneket. Latinovits Zoltán jut eszünkbe talán, ahogy Adyt mond. Arról van emlékünk, véleményünk, akár rajongásunk iránta. Vagy elutasításunk. Mások is szépen szavalnak, de az más. Remélem, érthető, mit állítok.
Egy szó, mint száz, Bereményi ott bujkált a dalok árnyékában, és nem egészen jött elő onnan sokáig. Holott mennyi mindent csinált ezeken kívül is. Első novelláskötet 1970-ben, első filmforgatókönyv 1972-ben, első film 1985-ben. Plusz színdarabok. Dalok másoknak is. Csomó mű az összes műfajban évtizedeken keresztül. Közte sok-sok csodás. Vegyük csak a Megáll az időt és az Eldorádót, csak ez a kettő is milyen. Azonban velük együtt is a dalok vannak leginkább, azok fészkelődtek bele a lélekbe örökre.
Ahova tehát Bereményi Géza saját jogán, egy szál golyóstollának segítségével most betört a napokban. Akkor, amikor elolvastam a Magyar Copperfield című életregényt. Nem akárhogy: két és fél nap alatt a több mint hatszáz oldalt.
Volt előjel néhány éve. Akkor így fogalmaztam a Bereményi Géza írt egy szuper könyvet a történelemről című szövegben a Vadnai Bébiről szólva – a néhai Cink.hu hasábjain –: az író úgy ír, mint régebben, egészséges magyar nyelven, nem bohóckodik vele, nem blikkfangol. Azt is faltam. Pláne igaz ez a Magyar Copperfieldre. Ami egy ember élete, első felidézhető emlékektől ifjúkorig, egyetemi felvételig, előfelvételis bevonulásig. Majdhogynem lineárisan időrendileg, csak néhány előreugrást közbevetve indokolt pontokon. Benne izgalmas alakok, Sanyi bácsi, akit tudunk az Eldorádóból, Vetró Géza, doktor Rozner, Évi és még sokan. Meg a nevük miatt ismerős mellékalakok, Fáskerti elvtárs többek közt. Az ember pedig, a szerző és a főszereplő, aki egy és ugyanaz, őszinte. Nem szeretem a kíméletlen jelzőt, mert az negatív. Pozitívan kíméletlen ez a könyv. A történelemmel szemben is, ami ott van benne. Mint véres karnevál. Mint hazug hiedelmek leltára.
Mindazonáltal a lényeg, hogy mi személy szerint mit miért teszünk, amikor sorsfordító döntést kell hoznunk. Sajnos vagy hál’ istennek. Arra az a válasz, hogy: csak úgy. Ezt olvastam ki a Magyar Copperfieldből. Mások mást is kiolvashatnak, ha akarnak, mivel van benne anyag. Bereményi Géza sorsa pedig most már igazságos.
Többet olvasna Gazda Alberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
