Jóval nagyobb a baj a három képviselő – Sneider Tamás, Varga-Damm Andrea, Farkas Gergely – minapi országgyűlésiképviselő-csoportból való távozásánál. A Jobbik ugyanis képtelen magára találni Vona Gábor távozása óta, aki a 2018-as országgyűlési választáson elszenvedett vereség miatt, korábbi ígéretéhez híven felállt pártelnöki székéből, és még a parlamenti mandátumára sem tartott igényt. Vona kudarcot szenvedett – de micsoda kudarcot! A kormányváltás ugyan nem sikerült, de akkor a párt még olyan eredményt tudott elérni – kicsivel több mint egymillió szavazatot (19 százalékos listás arány) kapott –, amelyért ma összetennék a kezüket.
Azóta immár eltelt két év, és a párt – Sneider Tamás pártelnöksége alatt – súlyos vereséget szenvedett a 2019-es EP-választáson (6,4 százalékos eredmény, csak egy EP-képviselő jutott a pártnak a korábbi három helyett). Ugyanebben az évben a párt az önkormányzati választáson csak picivel ért el jobb eredményt az összesített listás szavazatokat tekintve (7,7 százalék) úgy, hogy nem is indult el minden megyében önállóan, emellett Budapesten elvesztette a fővárosi közgyűlésben a képviseletét. Az összképhez hozzátartozik, hogy a pártot súlyosan érintette a Mi Hazánk pártból való 2018-ban történt kiszakadása – nem pusztán a népszerűség csökkenése, hanem az aktivistahálózat megfogyatkozása, alapszervezetek megszűnése vagy leépülése miatt is. A több száz milliós ÁSZ-büntetés is természetesen jelentős csapást jelentett – ez a Jobbik nehézségeit részben magyarázza, de nem mentség minden, alább részletezett politikai melléfogásra.
Nehéz helyzetben egy jó pártelnök arra törekszik, hogy a megmaradt tagságot és a politikusokat egyben tartsa. Azt is lehetett hinni, hogy mivel a radikálisabb szárny Toroczkai László vezetésével már amúgy is távozott, beköszönt a nyugalom. Ehhez képest a kilépések folytatódtak: távozott Volner János alelnök, Apáti István és Fülöp Erik (ők ketten a Mi Hazánkhoz csatlakoztak), valamint Hegedűs Lórántné. Sneider Tamás nagyon rossz kommunikációs politikát folytatott: a nehézségeket rosszul tűrte, nemegyszer elmenekült a sajtó elől, ha mégis vállalt tévészereplést, akkor meglehetősen szürkén, unalmasan adta elő mondandóját. Egy ízben még a Jobbik megszűnését is kilátásba helyezte, de aztán ez lekerült a napirendről.
A sorozatos kudarcok után érthető, hogy Sneider Tamás jobbnak látta távozni a párt éléről, persze úgy, hogy befolyása jelentékeny maradjon. Országgyűlési alelnöki posztját megtartotta, és bízott benne, hogy az új elnök, Jakab Péter lehetővé teszi számára, hogy párt igazgató legyen, a meglehetősen befolyásos Szabó Gábor helyét elfoglalva. Ehhez képest a Jakab-féle új elnökség egyik első lépése volt, hogy pályázatot írt ki a pártigazgatói posztra, és nem Sneidert nevezte ki pártigazgatónak. És ezzel még nincs vége: a mostani botrány egyik kiváltó oka az volt, hogy Jakab Péterék az Országgyűlés alelnöki tisztségéről is vissza akarták hívni Sneidert.
Az akciót azonban pancser módon készítették elő: nem győződött meg az új elnökség arról, hogy a kiszemelt Balczó Zoltán tényleg hajlandó-e elvállalni az alelnöki posztot, aki némi habozás után vissza is lépett a pozíciótól. Ezzel szereztek maguknak egy olyan ellenséget Sneider személyében, aki a Jobbik elnökeként és korábbi fontos embereként jelentős rálátással rendelkezett a szervezet ügyeire, és még okozhat kellemetlen perceket a párt- és frakcióelnökségnek, amelynek számos tagja szintén hosszú évek óta a Jobbik politikusa, róluk vagy a körülöttük lévő csoportokról is tudhat ezt-azt.
De nem sült el jobban Varga-Damm Andrea frakcióból való távozása sem. A Jobbik elnöksége május 20-ai közleményéből még az derült ki, hogy a párt vezetése részéről „feloldhatatlan bizalmi válság” alakult ki a képviselőasszonnyal szemben a nemzetbiztonsági szakszolgálatot érintő törvénymódosításhoz fűzött témafelelősi javaslata miatt, majd néhány nap múlva meggondolták magukat: mindenki hibázhat, Varga-Dammnak mégsem kell távoznia. Egy profi, komoly elnökség nem szívja vissza ilyen gyorsan néhány nappal korábban közzétett, megfellebbezhetetlennek tűnő megállapítását. Jakab Péterék viszont pont ezt tették.
Ha már a komolyság került szóba: Jakab Péter szemmel láthatóan Torgyán József fiatal kiadását igyekszik eljátszani. Ő is a „nép” hangján szónokol, pontosabban a „magyar melós” hangján. Még nem volt pártelnök, de kétszer is látványosan Orbán Viktor miniszterelnök parlamenti székébe ült, és mosolyogva élvezte a helyzetet. A kormánypárti képviselők először még felháborodtak Jakab tettén, de második alkalommal már inkább nevettek rajta. És ez kezd igaz lenni a pártelnök-frakcióvezető parlamenti felszólalásaira is: eleinte még felháborodás fogadta Jakab szavait a „fideszes bűnözőkről”, Orbán Viktor országrablásáról – ám a kormánypárti felhorkanásba egyre inkább nevetés, lesajnálás vegyült. Emellett Jakab kezdi ismételni önmagát, alig tud már újdonságot mondani. Ennek pedig az oka az, hogy a politikus néhány általános, demagóg paneljén kívül alig vannak szakpolitikai ismeretei. Torgyán sem menekült el a botrányok elől, de neki azért voltak részletes jogi ismeretei.
Jakab Péter hosszabb interjúiból derül ki, alig van fogalma az ország működéséről, az egyes szakpolitikák helyzetéről, adatairól, folyamatairól – a részletekbe nem is szeret belemenni, marad a kormány és Orbán személyének éles verbális támadásánál. Pedig lehetne tanulni Vonától: ő törekedett arra, hogy rálásson az egyes területek gondjaira, így nem jött zavarba akkor sem, ha például szociálpolitikáról vagy külpolitikáról kellett nyilatkoznia. A mostani pártelnök eddig szinte semmit nem árult el külpolitikai elképzeléseiről, hacsak annyit nem, hogy – megtagadva a Jobbik addigi irányvonalát – immáron kritikusan szemléli a határon túli magyarok támogatását.
Hasonlóan a baloldali pártokhoz, Jakab is több pénzt követelt a válság miatt bajba jutott embereknek, de azt már nem mondta meg, a Jobbik milyen gazdaságfejlesztési programmal állna elő a válság következményeinek enyhítésére. Aki Jakabot hallgatja, szinte semmit nem tud meg a párt elképzeléseiről az energiapolitikával, a digitalizációval, a szakképzéssel, a környezetvédelemmel, a beruházások támogatásával, a közlekedéspolitikával kapcsolatban.
A pártelnök nem csinált titkot abból, hogy nem akar ideológiát kialakítani – ami teljes tévedés. Az ideológia politikai iránytű, amely képes átélhetően, víziószerűen összefogni a párt szakpolitikai elképzeléseit – már persze, ha vannak ilyenek. Itt üt vissza, hogy Jakab elhanyagolja a policy jellegű témákat, holott a kiérlelt szakmapolitikai elképzelések, koncepciók segítenének jó ideológiai tartalmat előállítani. Kommunikációjának további hibája, hogy olyan országot vázolt fel már a koronavírus-válság előtt is, mintha az országban elsöprő lenne az elégedetlenség – csakhogy nincs olyan közvélemény-kutatási adat, amely ne a Fidesz egyértelmű első helyezését mutatná.
A Jobbik ellenben a kutatások szerint a teljes felnőtt lakosság már csak 6–8 százalékának bizalmát élvezi, és mivel a most a frakcióból távozók között két ismertebb politikus – Sneider Tamás és Varga-Damm Andrea – is akad (a viszonylag ismert Szávay István még 2020. február végén szintén Jakab Péter miatt lépett ki a pártból), és a személyi ellentéteknek még mindig nincs vége, így e támogatottság további csökkenése várható. Ha pedig ez így alakul majd, akkor a pártnak a parlamenti ötszázalékos küszöb önálló megugrása is megoldhatatlan feladat lesz.
A mostani botrány jelentősége abban rejlik, hogy véglegesítheti a Jobbik kispárti szerepét, váltópárti státuszról innentől kezdve szó sem lehet. A párt néhány százalékos támogatottsága ettől még értékes lehet egy ellenzéki összefogásban, de azon belül már nem a Jobbik, hanem más párt diktálhatja majd a feltételek többségét. Ilyen lehet például a Demokratikus Koalíció, amely az ellenzék legnagyobb támogatottságú pártja.
Izgalmas kérdés, hogy a Jobbik további gyengüléséből tud-e más ellenzéki párt majd hasznot húzni, értsd: lesznek olyan csalódott jobbikosok, akik a DK-hoz, esetleg a Momentumhoz csatlakoznak, vagy – ami a kormányváltás szemszögéből rosszabb verzió – ezek a jobbikos szavazók részben otthon maradnak a szavazás napján. A Fidesznek mindenesetre megfelel, hogy a DK emelkedett a legnagyobb ellenzéki párt szerepébe, hiszen továbbra is lehet riogatni Gyurcsánnyal a középkorú és nyugdíjas választókat, akik még emlékeznek valamennyire az őszödi beszédre, a 2006-os szemkilövetésekre, és még hat valamelyest rájuk a gyurcsányi kormányzás alapvetően rossz emléke.
A Jobbik mindenesetre kiütötte magát abból a versenyből, amely az ellenzék vezető ereje pozíciójáért folyik. A párt vezetése legfeljebb abban reménykedhet, hogy tagjai felkerülnek egy közös ellenzéki lista befutó helyeire, és így országgyűlési képviselők maradnak 2022 után is.
A szerző politikai elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ)
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
