Az utóbbi hetekben szembetűnően megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma. A budapesti és a gyulai késeléssel elkövetett gyilkosságok megütközést, az öngyilkosságokról szóló hírek döbbenetet váltottak ki a közvéleményben. Szakemberek előre jelezték azt is, hogy a vírusjárvánnyal összefüggő intézkedéseknek, a kijárási korlátozásnak, a bezártságnak lesznek ilyen következményei. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a karantén idején még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek a családon belüli erőszak elszenvedői. Ahogy az várható volt, a bántalmazott nők számára biztosított segélyvonalaknál ügyeletet tartó munkatársak is arról számoltak be a sajtónak, hogy a kijárási korlátozások elrendelését követően a korábban megszokottnál is több és kétségbeesettebb hívást kaptak.
Míg korábban a rendőrségi adatok szerint havonta átlagosan 33 esetben jelentettek kapcsolati erőszakot az áldozatok, idén márciusban 50 ilyen ügyben indult eljárás, pedig az ilyen jellegű bűncselekményeknek csak a töredéke kerül a hatóság látókörébe. A másfélszeresére nőtt esetek száma ugyanakkor egy felelős kormányból nagyobb odafigyelést kellene, hogy kiváltson, nem pedig azt, hogy éppen a veszélyhelyzet idején utasíttatják el a mögöttük álló parlamenti kétharmaddal a bántalmazott nők védelmét biztosító isztambuli egyezmény ratifikálását.
Ha már éppen a veszélyhelyzet idején látták fontosnak elővenni ezt az egyezményt, inkább ratifikálni kellett volna, és azt mondani, a kormányzat minden lehetséges védelmet és támogatást megad az otthonaikban kiszolgáltatott helyzetben lévő bántalmazottaknak. Ha szükséges, tízmilliárdokat is biztosít a bántalmazottaknak biztonságot jelentő átmeneti otthonok létrehozására. És valóban senkit nem hagynak magukra, bármennyibe is kerül.
De mint láttuk, nagyon sok kevésbé fontos ügyre szórták számolatlanul a milliárdokat, de ezt a kérdést leszűkítették a „gender-vitára”, amelyre jól reagált a nemváltó műtétek megszüntetésének propagandájával már megdolgozott szavazótábor. A tábor, amelynek egyébként szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy az egyezménynek nem az a lényege, hogy a házasság férfi és nő kapcsolata-e. A valóságban ez az egész arról szól, hogy az egyezményt belső joggá tévő államok sok pénzt hajlandók áldozni azoknak az asszonyoknak és gyermekeknek a védelmére, akikkel az otthonukban brutálisan bánnak. És hogy az állam valóban nem csak akkor avatkozik be – mint ahogy az sok évtizedes gyakorlat miatt rögzült az emberekben korábban – amikor már „vér folyik”, hanem sokkal előbb.
Mindenki tudja, hogy gazdasági válságok idején az indulatból elkövetett bűntettek száma általában nő. A kilátástalannak tűnő helyzetekben a munkájukat, megélhetésüket féltő emberek nehezebben uralják a bennük meglévő „hétköznapi” feszültségeket, azok pedig, akik már elvesztették az állásukat és reményt sem látnak arra, hogy új munkát találjanak, sokkal könnyebben elveszítik a józan ítélőképességüket. Indulatosabban reagálnak az őket érő külső behatásra, könnyebben válnak indulati bűncselekmények elkövetőivé, vagy fordulnak maguk ellen, mint ha biztosak lehetnének abban, hogy a társadalom nem hagyja őket magukra.
Láttuk a híradásokból, hogy az Európai Unió több tagállama a járvány miatt életbe lépett korlátozásokkal szinte egy időben jelezte, hogy a munkanélkülivé válók anyagi biztonságát milyen módon garantálja. Intézkedtek arról is a munkahelyek megvédéséről is a vállalatoknak nyújtott célzott támogatással.
Itthon viszont azt láttuk, hogy a munkájukat elveszítő embereket magukra hagyták. Sokan panaszkodtak arról, hogy regisztrálni sem tudnak a munkanélküli segély megszerzése érdekében, mert a hivatal működésében anomáliák mutatkoztak. A gyors és határozott központi támogatás helyett a kormány meglehetősen cinikus javaslattal élt, közmunkát és honvédségi munkát ígért, azt is késlekedve. A munkahely-megőrző támogatásokról csak akkor kezdtek beszélni, amikor már több százezer ember elveszítette az állását, így rajtuk már nem segítettek a későn jött hangzatos ígéretek. Ráadásul még a korábban megszokott állami egészségügyi ellátást sem volt képes megfelelően biztosítani az állam. Sok emberben csak gyűlt a feszültség, tehetetlennek érezték magukat, amiért nem képesek megfelelően gondoskodni a családjukról.
Csak a kormányzati hatalom nem volt képes felismerni a felelősségét. Nem érezték, hogy nem elég megfékezni a járványt, nem elég viszonylag működőképes állapotban tartani a gazdaságot. Törődni kell az emberekkel, a biztonságérzetük megtartásával is. Sőt, nem szabad megingatni ilyen nehéz időszakban a hitüket, hogy bármilyen politikai irányzatot is képvisel a hatalom, valamiféle társadalmi igazságosság elve áthatja a kormányzati intézkedéseket.
Bármilyen politikai elv alapján is értékeljük az elmúlt hónapokban meghozott kormányzati döntéseket, jelentős részéről meg kell állapítani, hogy nem feleltek meg a társadalmi igazságosság normájának. Sőt, némelyik szembe ment vele. Ha a magyar nép nem lenne ilyen béketűrő, ha a hatalmi túlkapásokat nem lenne képes ilyen nyugalommal viselni, akkor nem jutna rendőr a kórházakba, mert más dolguk is akadna.
Mert azt tényleg nem lehet elfogadni, hogy a miniszterelnök cimborája egyik héten elbocsát 800 embert a szállodás cégéből, majd a másik héten többmilliárdos állami támogatást kap ugyanezen cég szállodáinak felújítására. Ezt a pénzt egyébként akár az elbocsátott 800 dolgozó által korábban befizetett adójának is tekinthetjük. Annak az elbocsátott 800 embernek például elég jó oka lenne arra, hogy a jelenlegi körülmények között is engedélyezett kegyeleti megmozdulást tartson a Kossuth térre, meggyászolva Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc becsületét.
Olvasna még Torkos Matildtól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
