Aki a jelenleg zajló tengerentúli lázadás szociális okait keresi, azt találja, hogy az amerikaiak nagyon-nagyon gazdagok, egyedül a svájciak előzik meg őket – az átlagos amerikai azonban távolról sincs az elitben: mediánvagyon alapján huszonkettedik a világon. Mi képezi ezt a különbséget? Az előbbi számítás során az amerikai állampolgárok összvagyona lett elosztva a felnőtt népesség számával, míg utóbbi esetben a vizsgálat arra vonatkozik, hogy a társadalom közepén álló személy, akinél az országban ugyanannyi szegényebb és gazdagabb állampolgár él, mekkora vagyonnal rendelkezik. E két adat arányából lehet következtetni egy népesség vagyoni egyenlőtlenségének, vagyis egy társadalom szociális polarizáltságának mértékére. Az Egyesült Államokról rövid kalkuláció nyomán megállapítható, hogy ha nem a Wall Street és a kaszinókapitalizmus, hanem a szociáldemokrácia szervezné meg, nagyjából olyan életlehetőséget tudna kínálni polgárainak, mint Norvégia vagy Dánia.
Míg az Egyesült Államokban a mediánvagyon az átlagvagyonnak mindössze a hetede, addig ez a hányados a világ legtöbb országában kettő és három közti értéket vesz fel. Még a legpiacpártibb Nagy-Britanniában is mindössze 2,9, a neoliberális mintaállamban, Szingapúrban 3,1, Olaszországban és Dél-Koreában 2,4, Spanyolországban és Japánban 2,2. Az USA polgárainak vagyoni egyenlőtlensége oly mértékű, hogy arra nem is találni egyéb példát a XXI. század sikeres és élhető társadalmai között. Ez a helyzet magyarázza a gettók fellázadását, s jelzi a pusztán piac által megszervezett társadalom és a polgáraiért felelősséget nem vállaló állam teljes csődjét.
Van azonban Európában egy olyan társadalom, melynek vagyoni egyenlőtlensége csaknem amerikai mértékű. Egyelőre nem látni az Egyesült Államokéhoz hasonló társadalmi feszültségeket, bár a szélsőséges jobb- és baloldali pártok erősödése folyamatosan megfigyelhető. Szociális rendszere lényegesen fejlettebb az amerikainál, az állam sokkal több szolgáltatást nyújt: az ország állapotán jól látszik, hogy a létbiztonságba és az oktatásba fektetett pénz és energia kamatostul megtérül. Bár az egyenlőtlenség hatalmas, és a társadalom egy része már forrong, nincsenek lángoló gettók és háborús zónák, nem élnek százezrével az utcán crackfüggők és gyermekprostituáltak. A fentiek ellenére szembeötlő, milyen elképesztő ütemben zajlik a megtermelt vagyon átcsoportosítása az elit tagjainak zsebébe, bár jelenleg még nem látszik, hogy mi lesz ennek a következménye.
Ami pedig igazán elképesztő, hogy ez az állam nem más, mint az Európai Unió legfőbb hatalma: Németország. Az a Németország, amely száz éven belül épp az elmúlt évtizedben vágott bele harmadik kísérletébe, hogy uralma alá hajtsa Európát – s ezúttal úgy tűnik, képessé is válik rá. Az első két alkalommal a germán elit Európával és a német néppel egyaránt iszonyatos árat fizettetett – ebből tanulva Németország immár nem katonákkal és tankokkal, hanem az euróval és bankokkal próbálja politikai realitássá tenni a birodalmi álmot, ez pedig máris sikeresebb vállalkozás, mint II. Vilmos császár és Adolf Hitler kísérletei.
Azzal, hogy az euró árfolyama és a Európai Központi Bank politikája a német gazdaság érdekeihez igazodik, a németek az elmúlt évtizedekben elérték, hogy exportjuk lehengerlően sikeres, gazdaságuk és cégeik fékezhetetlenül növekednek, az országnak évről évre költségvetési többlete van – ellentétben Franciaországgal és Olaszországgal, melyek gazdasága súlyos költségvetési hiányuk ellenére sem prosperál, az euró leértékelése pedig Németországon kívül egyetlen európai állam számára sem adottság.
Csakhogy az ennyire elsöprő erejű gazdasági progressziónak súlyos ára van, ezt pedig a termelékenységhez képest alacsony munkabér, a saját otthonhoz jutás nehézsége és a szociális jogok Gerhard Schröder által megcsonkolt rendszere képezi. Ez a probléma kifejezetten a fiatalokat és a munkásokat, vagyis a társadalom alsóbb rétegeit sújtja – főleg azt a hétmillió németet, akinek hiába van állása, a szegénységi küszöb alatt él. A verduni vérszivattyú és Sztálingrád után a soviniszta germán elit jelenlegi nemzedéke sem becsüli többre a német kisembert, mint hogy nyomorúságából önmagának hatalmat sajtoljon.
Így alakult ki az a döbbenetes helyzet, hogy míg az amerikai lakosság átlagvagyonának és mediánvagyonának hányadosa hét, addig Németországban ugyanez az adat hatos értéket vesz fel. Európa legerősebb gazdasága nem hajlandó pénzt visszaosztani a németeknek, hiába van a Szociáldemokrata Párt szinte folyamatosan kormányon, szerepe nagyjából annyi, hogy a szavazóinak jelentős részét elcsábító Angela Merkel számára a megnyugtató többséget biztosítsa. A baloldal rendszerkritikus pártjai lassan harminc százalék feletti támogatottsággal rendelkeznek, a szélsőjobb válság és igazán mély szociális krízis nélkül erősödik, és újra felüti fejét a XX. századból jól ismert működés: míg a német állam és a német elit nagy sikerrel prosperál, addig ennek hasznából alig részesülnek azok, akiknek a fizikai és szellemi munkája mindezt megteremti.
Az elégedetlenség és az elkeseredettség mértékét jelzi, hogy egyre gyakrabban vetődik fel a nagy német cégek közösségi tulajdonba vétele és a lakásvagyon egy részének államosítása – Berlinben már népszavazással is próbálkoztak ennek ügyében. Mindez nyilván nagyon messze van a lángoló amerikai városoktól, a neoliberális fordulat azonban Németországban mindössze húsz, nem pedig ötven éve zajlott, a kisebbségek társadalmi aránya és szervezettsége pedig korántsem éri el az Egyesült Államok szintjét – ha azonban minden így megy tovább, Németországban is mérlegre kerül a multikulturalizmus és az egymástól végleg elszakadó, különböző valóságokban élő társadalmi osztályok érdekérvényesítő képessége.
Európa nagyobb városaiban ma félreérthetetlenül látszik, hogy a kultúrharc legújabb hulláma milyen elementáris erővel csap át az Atlanti-óceánon. A rasszistának bélyegzett Winston Churchill szobrát megrongálják, a Kongót gyarmatosító belga király köztéri szobrait vörös festékkel öntik le, és el akarják távolítani, épp ahogy a tengeren túl bánnak a konföderációs hadvezér, Robert Edward Lee tábornok szobraival, s ahogy Amerika-szerte egyre szélesebb körben kérdőjelezik meg a rabszolgákat tartó George Washington személyét.
Aligha túl merész jóslat, hogy a sokféle társadalmi igazságtalanság, a szegénység, a családon belüli erőszak, a rasszizmus, a posztmodern marketing, a hisztérikus hajlamú közösségi média, az aggasztóan terjedő identitáspolitika és a mindent elsöprő túlérzékenység előbb-utóbb Európában is megtalálja azokat az ügyeket, melyek tovább polarizálják majd Európa népeit, egyre inkább elszigetelve azok identitásbuborékokban élőtársadalmi osztályait és politikai törzseit.
Ezzel szemben jobb recept aligha kínálkozik, mint a tőke és a munka második világháború utáni kiegyezése, a szociális és zöld jogoknak valamint a kapitalizmus szempontjainak kölcsönösen előnyös összebékítése. Dánia, Svédország, Norvégia és Finnország ezen az úton jár, s ezen államok mindegyikében imponáló társadalmi béke uralkodik. Az a nép, amely enged akár a multinacionális tőkének, akár az oligarchiának, az a nép, amely engedi, hogy a falánk és kapzsi elit a maga hasznára fordítsa, és identitásháborúkká mélyítse a társadalmon belül húzódó törésvonalakat, legfeljebb kivárhatja, hogy rendszerét annak belső igazságtalanságai és véres polgárháborúi verik majd tönkre, vagy az ország lakói előbb megsülnek, és éhen halnak a szabályozatlan kapitalizmus által kisemmizett bolygón.
Mielőtt elkezdődik a végső küzdelem az utolsó lélegzetvételnyi tiszta levegőért és az utolsó kortynyi édesvízért, esetleg meg lehetne fontolni a visszafordulást a neoliberalizmus ösvényéről a szociáldemokrácia felé.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
