Teljesen megértem, ha az olvasók többsége nem Orbán Viktor beszédeinek mélyelemzésével és a kormányfő mindennapjainak követésével tölti a hétköznapjait – lévén rengeteg ennél izgalmasabb és építőbb tevékenység létezik, amelyekben tán még örömünket is leljük. Sőt, lassan már csak ilyen van. Egyetlen kivétel talán az uborkakovászolás, amely igen fontos és a lelket stafírozó tevékenység, és ebben az egyben még vitánk sem lenne a miniszterelnök úrral.
Úgy tíz évvel ezelőtt (kinek hogy és meddig) még csak-csak volt értelme aktívan odafigyelni a pártelnök-miniszterelnök megszólalásaira, akár pozitív, akár negatív érzéseket keltett a hallgatóban a fülkeforradalom-kori Orbán Viktor. De ha még régebbről emlékszünk például azokra az interjúkra, amelyeket Baló György készített vele (vesd össze a mostani, pénteki bájcsevejekkel a Kossuth Lajos rádióban), vagy amikor szűkebb körben is tartott előadásokat, na, azokban azért még érezni lehetett intellektuális spiritusz szagát. (Nem, nem a puskaporét, azt Orbán érzi folyton, mániája. Ez amolyan üzemanyagféle lángelméknek, szépen világít, de ha rossz a beállítás, hamar kifogy a tartály.)
Az utóbbi években azonban a kiüresedés, de még inkább a végtelen cinizmus és arrogancia vált az Orbán-szónoklatok főismérvévé. Nem akarok a világot feketén-fehéren látók táborához csatlakozni, nyilvánvaló, hogy a hatalomgyakorlás terén profi és rém hatékony stratégiagyártás folyik a háttérben, csilliárdokért (lásd újabb 9+ milliárd a feneketlen zsák Századvégnek), de a „Főnök” akkor sem a régi már. Évi egy-két igazán fontos és szimbolikus megnyilvánulással örvendezteti már meg csupán híveit, üzletfeleit és a medvéket, az emlékezetessé váló megmondásokat leginkább Tusnádra tartogatja.
Június 6-án Orbán doktor Sátoraljaújhelyen mondott beszéde viszont bizton ebbe a sorba illeszkedik. Nem azért, mert bármi előremutató elhangzott volna, sőt, az előre helyett sokkal inkább a vissza szó jellemző rá, már ha a történelem idősíkjára helyezzük szavait. (A miértről majd a végén.) Viszonylag hosszú idézeteket kell ideemelnem, mivel így jön át igazán, milyen világot is képzel el (sőt, mi rosszabb: épít) a miniszterelnök. És miközben ezeket az idézeteket emésztjük, gondoljunk arra, mit éreznénk, ha bármely más európai vezető beszélne rólunk így.
„A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált. Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újra-rajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. (...) Végül az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték (...) Nincs már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, az éppen most vergődik (!) bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában. A történelem igazságtételét a legnagyobbak sem kerülhetik el. (...) Hidakat építünk, és vasutat – le, Belgrádig, és autópályát – föl, Kassáig. (...) Nincs a világnak egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet. Ám a mi fajtánk konok, szívós és leleményes, ezért nemcsak kibírtuk, de ma ismét győzelemre állunk. (...) Ha a vértelen szépelgőkre hallgatunk, elveszünk. Ha engedünk a széthúzás erőinek, elveszünk. A magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyöngeség luxusát. Mindig csak az lehet a miénk, amit meg tudunk védeni. Ez a törvény és ez a mi sorsunk. Ezért számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. (...) Az Egyesült Államok nem egyedül ül már a világ trónján, Eurázsia gőzerővel épül újra, az Európai Uniónk eresztékei recsegnek, és most egy szaltó mortáléval reméli megmenteni önmagát. (...) Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot. De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia.”
Ellenség, ellenség, ellenség, mi fajtánk, háború, vergődés, a gyengék elhullanak, végső győzelem, csak mi, mi, mi vagyunk a jók. Orbán ismét kijjebb tolta a képzeletbeli határokat, úgy beszél szövetségeseinkről, mint ha száz évvel ezelőtt élnénk, és mintha a mostani generáció felelős lenne dédapja bűneiért. Volt nekik, mi tagadás, de itt rég nem erről van szó valójában.
Valójában ugyanis a miniszterelnök nem a történelemről beszél, most is, mindig is a nemzet külső és belső ellenségeinek megidézése, felmutatása a lényeg. Britek, franciák és kik mások: mint a budapesti összeesküvők. A békesség kedvéért bele sem mennék ez utóbbi fordulat potenciális zsidózós vonulatának történelmi fejtegetéséig, maradjunk annál, hogy a ma budapesti „bomlasztóit” veti oda koncnak. A ma „zsidói” és tőrdöfői mindazok a közéletileg aktív szereplők, akiknek egyetlen, ámde halálos bűnük az, hogy nem fideszesek. Mintha most, amikor olyan kihívások előtt áll a világ, mint a legújabb (régóta forró) civilizációs ütközések, a robotizáció, az aszályosodás, a járványok és így tovább, az orbáni hatalomtechnika világában csak a budapesti bomlasztók elleni hadjárat számít. Egyszerűbb így, nem?
Vajon miért mond 2020 kora nyarán ilyen beszédet a miniszterelnök? A szolidabb értelmezés szerint a saját tábor egyben tartásához kellenek csak az egyre erősebb szavak (minden a hatalomról szól, nyilván), hiszen ameddig az együtt van (amiért az ellenzék egy része is mindent megtesz), alig látszik esély a Fidesz legyőzésére. A keményebb változat szerint Belaruszból hazatérve Orbán kétséget sem hagy afelől, hogy az EU számára nem több már pénzautomatánál, az út pedig keletre vezet. Akárhogy is, kemény szavak ezek, és kiolvashatók belőle a 2022-ig hátralévő időszak hatalomgyakorlásának fő vonalai. Még durvább harc a nyugati eszmékkel és az unióval, harc a végső „győzelemig” az ellenzék fellegvárai, főként Budapest ellen, harc utolsó vérig.
De jó lesz nekünk.
Olvasna még György Zsombortól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
