Túl vagyunk a vírusválságon, ezért a közélet megmondóemberei mára levették vírusszakértői köpenyüket, helyette a Jobbik történészeivé sorakoztak fel. Akik már a nekrológot író ceruzájukat hegyezik Jakab Péter munkássága láttán, többnyire ugyanazok, mint akik az ellenzéki esélyeket is temetik 2022-re. Úgy fest, a karantén időszaka alatt sokak körében egy másfajta vírus terjedt sikeresen, amellyel szemben a magyar immunrendszer jobbára a leggyengébb: a búskomorság. A 60 százalékon álló Fidesz ugyanúgy aggasztja az ellenzéki közvéleményt, mint az egyik erős ellenzéki párt ingadozása. Nem kell azonban érdektől vezéreltnek lenni ahhoz, hogy a Jobbik külső-belső vitáit elgyengülés helyett lehetőségként értelmezzük.
Az én Jobbik-történetem nem a külső szemlélő politikai elemzése. Hiába nem voltam soha a párt tagja, sosem voltam közömbös sem iránta. Közéleti aktivitásomat akkor is alakította a párt, amikor ellentétes utakon jártunk. Hiszen ellene küzdöttem. Féltem is tőle, és meg is vetettem, de nemcsak a pártot, hanem azokat is, akik bíztak benne. Ma viszont egy irányba tartunk. Aki ma jobbikos, annak körvonalaiban azonos a víziója Magyarországról azzal, amilyennek én szeretném látni. Ezért azokkal, akik jobbikosok, ma együtt dolgozom egy emberségesebb Magyarországért. Ezt katartikus átélni!
Bár lassan besző minket az aljasság rendszere, és állampárt épül körülöttünk, a remény itt van a szemünk előtt. Egy érett és emberséges értékeket felöltő politikai közösséggé változott az, amelyikről azt hittem, hogy gyűlölködésével hazám sírját ássa. Az általam lenézett és megvetett jobbikosokban pedig megtaláltam a honfitársaim, ami számomra is lecke volt, és amit sosem felejtek el nekik. Pár kilépésnél több kell ahhoz, hogy temessek egy ilyen politikai közösséget.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom soha nem volt homogén párt. Akkor sem, amikor Vona Gábor volt az elnöke. Vona Gábor brandje erős volt, de csak eltakarta, és nem egyesítette a különböző közösségekből építkező szervezet sokféleségét. Legalább három nagy tömbből állt a párt, és természetesen olyan politikusokból, akik a három tömb között őrlődtek. Az egyik csapat volt a szélsőséges szárny, amelyik a 2018-as választás után hagyta el a pártot, de amely már előtte is háttérbe szorult. Novák Előd és Toroczkai László kiválása és átalakulása Mi Hazánk Mozgalommá nem rengette meg annyira a pártot. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen a 2013-ban elinduló néppártosodásnak természetes következménye. Sőt, szerencsésebb lett volna korábban lebonyolítani ezt a szétválást, akár kizárásokkal.
De a szélsőséges szárny kiválása még nem egyneműsítette a pártot. Maradt még két, az előbbinél szervezettebb közösség, amelyeknek szervezettsége abból fakadt, hogy voltak (vannak) egyértelmű vezetői. A Szávay István fémjelezte csoport, akiket leegyszerűsítve volt MIÉP-eseknek és az ELTE-BTK HÖK-ből szerveződő közösségnek is nevezhetünk, valamint a Vona Gábor körül alakult csoport, akik motorjai voltak a néppártosodásnak.
Ideológiai és stratégiai gondolkodásban is elvált a két közösség. Bár az úgynevezett Szávay-klán tagjai is elfogadták a néppártosodást, Szávay István már egyre idegenebbül mozgott a polgári Magyarország ideáit kereső politikai pártban. A választási rendszerből fakadó kényszer miatt valamilyenfajta összefogást mind a szávaysták, mind a jakabisták szükségesnek tartanak, de utóbbiak kétségtelenül nyitottabbak az együttműködésre. Tévedés volna azonban a két csoport közti különbséget összefogás-szkeptikus és összefogáspárti vitára egyszerűsíteni, amire beszédes példa a tavalyi zuglói egyezkedés. Hiába kritikusabbak az ellenzéki pártok közötti együttműködést illetően a Szávayhoz közelebb állók, mégis Szávay István volt az, aki 2019 őszén éppen Tóth Csabával, talán a legrosszabb hírű ellenzéki politikussal kötött szövetséget Zuglóban.
Jakab Péter győzelme egyértelművé tette, hogy mely csoport veszi át (vagy folytatja) a vezetést a Jobbikban. Feltehetően Vona Gábor hibájából tanulva Jakab nem a konfliktusok szőnyeg alá söprését választotta, hanem vállalta a konfliktust már elnökké választása előtt is. A párt jelenlegi vezetése nagy kockázatot vállalt, de talán épp időben. Külső szemlélőként számomra ez tovább hitelesíti a néppártosodó politikát, és a konfliktusok viselése is inkább imponál.
2022-ben válik majd el, ki bizonyul jobb vezetőnek, Vona Gábor vagy Jakab Péter. De az ítéletet nem a Jobbik százalékai alapján lehet majd meghozni, a mérce közös ellenzéki siker lesz. Amennyiben Jakab Péter tudni fog a pártján túl az ország egészében is gondolkodni, államférfivá is válhat, ami Vona Gábornak nem sikerült. A valaha volt antiszemita, gyűlölködő és diktatúrapárti pártot egy vállaltan zsidó származású politikus vezetheti vissza a demokráciába? Az volna az igazi katarzis.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
