Most már ne álljunk meg! Ha már úgy adódott, hogy a létező legszerencsésebb korszak gyermekei lehetünk, azé a koré, amely az emberi gondolkodás, a felvilágosult szemléletmód és a tolerancia kiáradásának aranykoraként fog bevonulni a történelem lapjaira, végezzünk alapos munkát. Tegyük rendbe a dolgokat. Az semmiképp se szegje kedvünket, hogy voltak korok, amelyekben nem kevesen hitték ostoba módon, hogy eljutottak a történelem csúcsára. Azok intoleráns, türelmetlen, rasszista korszakok voltak, így joggal kerülnek most képviselőik szobrai a történelem szemétdombjára.
Tehát ne álljuk meg! A szobordöntögetés önmagában is hasznos dolog, sokkal célravezetőbb és kényelmesebb, mint, mondjuk, az iskolákban (amelyek egyébként maguk is az elnyomás színterei, később ezeket is fel kéne számolni) elmagyarázni, hogy adott esetben ki és milyen indíttatásból, milyen társadalmi-történelmi összefüggésrendszeren belül gondolta azt, amit. Ha nincs szobor, vita sincs, ne bonyolítsuk.
Tényleg nem kéne megállni. Az első lendület után venni kéne egy nagy levegőt, és alaposan a körmére nézni a múltnak. A teljesség igénye nélkül következzék néhány javaslat.
Minden nagy európai múzeumból vissza kell adni a rablott kincseket az egykori gyarmatosítottak utódainak. Mivel nem biztos, hogy minden afrikai, ázsiai vagy más kontinensen egykor elnyomott nép mai országa területén van olyan múzeum, ahol ezeket a tárgyi emlékeket szakszerűen lehet tárgyalni, érdemes az egészet odaadni az Abu-Dzabiban már létező Louvre nevű múzeumnak, amely neve egyáltalán nem tanúskodik kisebbrendűségi komplexusról, ráadásul önmagában méltó emlékműve az Egyesült Arab Emírségek kapitalizmusának. Bár a kapitalizmust ismét divatos szidni, hiszen melegágya a társadalmi elégedetlenségeknek, önmagában a kapitalizmus sem volt rossz eszme, csak a megvalósítása során voltak túlkapások.
Magyarként nem szeretnék tanácsokat osztogatni az egyébként is identitásválságos nyugatiaknak, de arra fel kell hívnom a figyelmet, hogy még mindig túl sok intellektuális gazember csúfítja el a történelemkönyveket és a szellemtörténet kánonját. Szinte már unalmas ismételgetni, de azért csak néhány kiragadott példa. Kant: rasszista volt. Heidegger: náci párttag. Paul de Man: kacérkodott a szélsőjobbal. Cervantes: szamárra ültette a szolgát, miközben bolond ura lovon parádézott. Shakespeare: nem elég, hogy egy néger – akarom mondani, fekete – szereplőt feketített be, de felkorbácsolta a maga korában a dánellenes indulatokat, azt meg már csak félve írom le, hogy egy zsidó szereplőjét megöli. A sort hosszan lehetne folytatni.
Ám ne feledjük a jelszót: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! Ezért jobb, ha mi, magyarok magunk megyünk elébe a történelem úthengerének. Van dolgunk. Kosztolányi, Dezső, József Attila: mindkettő flörtölt kicsit a szélsőjobbal. Mikszáth: tótozott. Petri György csúnyán bánt a nőkkel, Móricz Zsigmondnak gyanús viszonya volt egy fiatalkorú lánnyal. Zrínyi miatt pedig mai napig nem túl jó a sajtója a vaddisznóknak nálunk. És ez csak a jéghegy csúcsa.
Mindez ugyanis az úgynevezett magaskultúra szférájára vonatkozik. De a populáris kultúra terén is rendet kell vágni. Egy szemléletes példa. Nem véletlenül népszerű mindmáig a KFT zenekar Afrika című száma. Fülbemászó dallam, vicces dalszöveg. Csakhogy a szerző elfelejti megemlíteni, a fekete kontinens mely országába vágyik, és hogy az az ország milyen véráldozatok és elnyomattatások után vált függetlenné – továbbá egy szóval, egy utalással sem tér ki a fekete kultúra hozzájárulására a világ szellemi örökségéhez.
Végezetül (elrettentésképpen) hadd idézzem egy amerikai konzervatív gondolkodó, bizonyos Russell Kirk (neki is a körmére kellene nézni, nem őriz-e otthon olyan porcelánkészletet, amelyet valamelyik rabszolgatartó őse vett) gondolatait 1993-ból: „A kultúra XX. századi őrzőinek el kell utasítania az olyan ostobaságokat, mint a multikulturalizmus ideológiája, amely nem tesz mást, mint parányi etnikai hiúságokat legyezget [...]. Az öröklött kultúra iránti szeretet van olyan erős, hogy kivesse magából ellenségei irigységét és gyűlöletét.” Ne hallgassunk Kirkre, itt az idő, hogy végre hátat fordítsunk a múltnak, és levessük magunkról az öröklött kultúra béklyóit.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
