Hogy mi a legerősebb emlékem? A kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, átható ammóniaszag.
A nemzeti konzultáció harmadik kérdése: „Ön szerint szükség van arra, hogy tovább erősítsük az idősotthonok járványügyi védelmét?”
Pillanat türelmet kérek, mindjárt összekapaszkodnak a keszekusza szálak. Valahogy úgy alakult, hogy csak most néztem rá a Fidesz álidentitást növelő, táborösszetartó, választói adatbázist frissítő, úgynevezett kérdőívezésének topikjaira, és mindjárt a harmadik helyen találtam a nyilvánvalóan a Fővárosi Önkormányzat Pesti Úti Idősek Otthonának Karácsony alkalmatlan kommunikációs sablonjára épülő kérdést.
Mert hát mi más célt szolgálna egy ilyen felvetés, ugye, ki az a vadbarom, aki erre nemmel válaszolna, mint ahogy a „teremtsük-e meg a világbékét?”, „számoljuk-e fel a szegénységet?”, „szüntessük-e meg a globális felmelegedést?”, tárgykörökben is előre borítékolható a súlyos többség válasza. Na, egyébként pont ezért nem foglalkoztam a nemzeti konzultációval, mert dögunalom, felfoghatatlan, hogy annyi esetet követően tömegek miért hiszik még mindig halál komolyan, hogy nekik ezt ki kell tölteniük. Hogy valódi szerepet szánt nekik Rogán Antal minisztériuma.
Ámde. Volt itt nekem egy meg nem írt beszélgetésem a már említett Pesti Úti Idősek Otthonának önkéntesével. Amikor rárobbant a kormányzati kommunikációs gőzhenger az intézményre, akkor vettem fel, de aztán épp a tragédiák sora miatt nem szerkesztettem össze, egyszerűen nem volt kedvem hozzá, annyira megkeserített mindaz, amit nagyrészt a kormány művelt szerencsétlen idős emberek halálával: undoromban eltoltam magamtól, eltemettem magamban a témát.
De ez az aljasul álszent kérdésfölvetés, ahogy a kormány úgy tesz, mintha, hm, keresem a polgári hetilapba való, nyomdafestéktűrő kifejezést, felbosszantott (nem ez a szó van a fejemben). Úgyhogy megírom. De nem arról fog szólni, hogy ki a hibás, nem akarok se vádolni, se felmenteni senkit sem, csupán a jegyzőkönyv kedvéért szeretném rögzíteni, hogy miként is teltek a hétköznapok ebben a bizonyos idősotthonban Tarlós István főpolgármesterségének csúcsidőszakában, amikor a magyar gazdaság soha nem látott fordulatszámon járt csúcsra, és minket, a büszke és erős Magyarországot irigyelte még a fejlett Nyugat is.
„Hogy mi a legerősebb emlékem? A kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, átható ammóniaszag.”
Beszélgetőtársam évekig önkénteskedett a Pesti úton, ahol akkoriban több mint félezer gondozottat próbáltak ellátni. És ennek a próbáltaknak még fontos szerepe lesz. Amikor először belépett, mart orrába az aztán évekig ott ragadt ammóniaszag, de amúgy a folyosók rendezettek és akadálymentesítettek voltak, persze a maguk közintézményesen linóleumos módján. Na, de a szoba...
„A lakhely apró előtérből nyílt, itt helyezték el a gondozottak szekrénykéit a legszükségesebb holmijaiknak. Baj akkor történt, ha zsákokban elvitték a ruhákat a mosodába, mert a demens lakók nem igazán tudtak ügyelni a dolgaikra, ha nem volt mellettük segítő, márpedig nem volt, úgyhogy a szociális munkások adományruhákból pótolták az így, úgy, amúgy elveszett, el- és összekavarodott darabokat.
Az én pártfogoltam egy alapjáraton négyágyas szobában lakott. Azért gondoljunk bele, hogy idős emberként milyen három vadidegennel együtt élni egy meglehetősen szűk helyiségben. Ráadásul többször előfordult, hogy a helyhiány miatt berakták az ötödik ágyat is, ilyenkor a hátsó fekhelyeket járókerettel már szinte alig, kerekesszékkel pedig egyáltalán nem lehetett megközelíteni. A szobához tartozott egy kézmosó és egy vécé is a négy emberre, de ezt nem szívesen használták, talán mert nem akartak – úgymond – egymás szeme előtt kimenni, úgyhogy inkább közösbe jártak. Erről a pótágyról jut eszembe, hogy a gondozottam egyszer azt mesélte, éjszaka meghalt az ismeretlen szobatársuk, de csak reggel tudták elvinni a holttestet. Gondolom, nem volt erre sem ember. Mert másra sem nagyon, a szociális munkások gyakran ápolóként dolgoztak, és le a kalappal előttük, de nemcsak előttük, a teljes gárda előtt; összevissza időpontokban jártam be, ahogy tudtam menni a nénihez, és soha, egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy csúnyán beszélnének a gondozottakkal, pláne azt, hogy erőszakosan viselkednének velük. Hajtottak, megtettek mindent, amit csak tudtak, de elképesztően kevesen voltak az otthon méretéhez és az ellátottak számához képest.”
Így fordulhatott elő az is, hogy hetente csak egyszer vitték fürdetőbe az idős embereket, vagy, amit az egykori önkéntes vizelettartási gondokkal is küszködő gondozottja panaszolt, hogy többször sem kapott időben tisztasági betétet, így muszájból a feleslegesnek ítélt ruháiból készített valamiféle kényszermegoldást magának.
„Az bántott a legjobban, hogy képtelen voltam úgy és annyit segíteni, ahogy és amennyit szerettem volna. Ha lett volna szabad szakápoló, aki segít felöltöztetni és a tolószékbe emelni a nénit, gyakrabban kimehetünk a levegőre, de sajnos rettenetesen kevés volt az ápoló és a nővér. Nem nagy ügy, egy kis séta, de nekik a világot jelentette, mert televízió nem volt a szobában, a néni vett ugyan egy kis rádiót, de nem hallgathatta, mindig összekülönbözött rajta a szobatársaival.”
Ah, most világosodtam meg, hogy hát hiszen az unortodox kezdés ellenére klasszikus keretes szerkezetű cikk is lehet ebből, hála néked, Fidesz-kommunikáció, a szociális intézménybéli emlékek között hever ugyanis a közéleti darabka, amikor megkérték az önkénteseket, hogy segítsenek a pártfogoltjaiknak kitölteni a konzultációs íveket.
Bánatomat elcsépelésbe fojtom: Magyarország, így szeretlek!
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
