Tamás Gáspár Miklós a Mérce virtuális hasábjain parádés haiku-publicisztikával tette még átélhetőbbé a tengerentúlról érkező forradalmi hangulatot. „Aki nem antifasiszta, nem fasiszta. Csak egy kicsit.” A rutinos forradalmár cseppet sem zavartatja magát attól, hogy a társadalmi egyenlőtlenség elleni harc frontján a Vasmunkások Szakszervezete helyett a Nike menedzsmentjével menetel, de attól sem, hogy a forradalmi gárda olyan ikonikus, fehér bőrű férfiak karaktermészárlásának képében, mint Woody Allen vagy John Cleese, épp a hatvannyolcas nemzedék kulturális örökségét számolja fel. A legfőbb üzenet e pillanatban Antoine de Saint-Just legendás szentenciája, amely szerint a közömbösöket is meg kell büntetni. Rákosi Mátyás az örökbecsű tézist új formába öntötte, és terrorrezsimjének mottójává tette:„Aki nincs velünk, az ellenünk van”– aligha lehet ennél szikárabban kifejezni a forradalmi terror szellemét. Ugyan kit lep meg, hogy a rasszizmus elleni tüntetéseken Tamás Gáspár Miklós és a Nike vezérkara mellett ott menetel az antiszemita Iszlám Nemzet, s magasba emelkedik a tiltakozó transzparens azzal a felirattal, hogy „silence is violence”! Bámulatos, hogy ez a mozgalom mennyiféleképpen ki tudja fejezni a maga totalitárius lényegét.
Hogy jutott el oda az amerikai baloldal, hogy a szociáldemokrata fordulatot sürgető, a világot hagyományos szocialista módon tőke-munka, elnyomó-elnyomott, gazdag-szegény, piac-állam tengelyeken értelmező Bernie Sanders elbukjon, mondván, hogy a Demokrata Párt választóinak túl szélsőséges, eközben pedig a baloldal lelkét akadálytalanul ragadja el a kultúrbal olyan minőségű mondásokkal, hogy a némaság erőszak, hogy számít a fekete élet, hogy le a rendőrséggel, meg hogy le Kolumbusz, Washington, Churchill és Gandhi szobraival – ez aztán nem hangzik szélsőségesen. Bernie Sanders tényleg túl szélsőséges volt, mert általános egészségbiztosítást és tisztességes minimálbért kínált – mert a jelenleg zajló lázadás tényleges okait akarta orvosolni? Tényleg csak arról szól ez a posztmodern eszmei manőver, hogy az identitáspolitika tőzsde- és elitkompatibilis, hisz nem kérdőjelezi meg a fennálló hatalmi és termelési viszonyokat, mindössze több feketét és nőt követel az igazgatótanácsokba meg a parlamentekbe?
Sajnos nem. Bármilyen elkeserítő, ez a folyamat törvényszerű: a fogyasztói társadalom által megképzett közélet maga az identitáspolitika. Amint a sajátos kosarú fogyasztó a köz ügyeivel érintkezésbe kerül, a neki és személyes jellegének alanyi jogon kijáró különleges elbánás igényét támasztva óhatatlanul megvalósítja az identitáspolitikát. Amit a piacon megszokott, azt az állam ügyeinek intézése során is elvárja – amikor pedig ő válik a rendszer bázisává, identitáskosara mentén a teljes politikát újratematizálja.
A reklámkampányok és a személyére szabott ajánlatok a fogyasztót nap mint nap arra kondicionálják, hogy különlegesnek érezze magát – most pedig a bőrszínének, a nemének és a szexuális hajlamának is kiköveteli azt, ami jár: kéri a közügyeket, kéri az új évszázadot. A kor embere egyszemélyes buborékban él, és a közösségi média rá szabott felületein őrjöng, amiért hiába várja az államtól mindazt, amit a piac nap mint nap
megad neki – a mámoros érzést, hogy csak róla szól a létezés, ő áll a történelem gyújtópontjában, az ő fájdalma, az ő vágya, az ő traumája és az ő kényelme az egyetlen kérdés, amelyre a civilizáció választ adni hivatott.
Ugyanez történik a jobboldallal is: többé nem decens, konzervatív urak és aranyszájú, ájtatos papok diktálnak magasabb erkölcsöt, amint azt a jobboldali szavazók hagyományosan elvárják, helyettük élveteg valóságshow-hősök – mint Silvio Berlusconi, Orbán Viktor és Donald Trump – játsszák a macsót, vagy adnak elő áldozati rituálét attól függően, hogy mivel szolgálják ki jobban a buborékja mélyén önmaga egyediségében és megismételhetetlenségében fürdőző választót.
A politika bázisa a XX. század első felében a munkásosztály és a kispolgárság volt, ez a szerep a század második felére a polgárságra jutott. E társadalmi osztályokhoz ideológiák tartoztak: a munkásosztályhoz a forradalmi szocializmus, a kispolgársághoz az ellenforradalmi fasizmus és a nemzetiszocializmus, a polgári középosztályhoz a parlamentáris szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia. A XXI. századra a polgárok helyét a nyugati társadalmakban fogyasztók vették át, azokhoz pedig már nem ideológia, hanem kosár tartozik. Az identitás a fogyasztó társadalmi kosara – éppoly egyedi, akár az ujjlenyomata vagy a személyes ökológiai lábnyoma. Ezt profilozza Mark Zuckerberg – ez a XXI. század aranya: a szocioinformáció. Ez a triviális, jelentés nélküli bőrszín és szexus, amelyet elkerülni sem lehet – ez ír kultúrát és politikát a XXI. századnak. Aki azt remélte, hogy a múlt század fajüldözése után az új évezredre az emberiség végre egyetemessé válik, bizony pofára esett: az inga visszaleng – hetvenöt évvel a hatágú sárga csillagok és rózsaszín háromszögek eltűnése után az ördög visszaveszi azt, ami az övé.
A posztmodern szellem törvénye, hogy a reláció szélsőséges mértékig felértékelődik, a kontextus pedig szélsőséges mértékig leértékelődik. A fogyasztó ennek mentén minden pillanatban két állapot valamelyikébe gravitál: egyik a világ királyának önteltsége az új LCD-tévé birtokában és az egzotikus utazás tudatában – másik a világ legszerencsétlenebb lényének önsajnálata, amelyet mindenkinek tiszteletben kell tartania, hisz ő, a létezés csúcsán álló fogyasztó nem tudja megvenni az új LCD-tévét, illetve nincs pénze egzotikus utazásra. Az egyik pózhoz királyokat megillető luxus és elismerés tartozik, a másikhoz együttérzés, kvóta és kárpótlás.
Egyik jobb, mint a másik – mindenki tudja, melyik; ugyanakkor a másik se rossz. Senki sincs a teremtésben, aki a fogyasztó királykodásának pillanatában az arcába vágná, hogy nem is akkora király, az önsajnálat pillanatában pedig jelezné neki, hogy cseppet sem sajnálatra méltó. S ha senki nincs, aki a fogyasztót szembesítse, hát ő szembesíti magával a világot – a piac után a kultúra, majd a politika is hozzá alkalmazkodik: felölti pózait, hátha a fogyasztó azokban önmagára ismer. A jobb- és baloldal szavatossága a huszonegyedik századra lejárt, nincsenek többé konzervatívok és szocialisták: cinikus trollkurzus áll szemben a dagályos áldozati kurzussal – és bármikor készek szerepet cserélni. Az Egyesült Államokban most épp ez van műsoron: a trollkurzus játssza, hogy retteg, mert az utcákon zendülés zajlik, s a mártírkurzus ittasul meg a maga erejétől, a gazdasági válságtól és a kedvező közvélemény-kutatási adatoktól.
Ugyan kik értenék s használnák mindezt jobban, mint a fogyasztás és a hozzá tartozó kultúra forrásai: a multinacionális részvénytársaságok – végre zászlót bont az ő mozgalmuk. Már nem csak a termékek és szolgáltatások piacán vannak jelen: ugyanilyen fontos szereplők a politikai identitások piacán is. A Nike és a New Balance egyetlen pár cipő képében terméket és identitást egyaránt kínál, s e cégek tetemes profitjából arra is telik, hogy politikusokat vásároljanak, s a közélet, a kultúra meg az üzlet közti szürke zónában újabb és újabb identitáskampányokat finanszírozzanak. Azt pedig nem illik firtatni, hogy ezek a nagyvállalatok miért is szervezték ki termelésüket a harmadik világba, ahol filléres a munkaerő, és ahol nincsenek sem szakszervezetek, sem munkavállalói jogok, sem környezetvédelmi előírások. Miért is hagyták ezek a cégek munka nélkül a fekete és fehér közösségeket, miért is taszítottak virágzó városokat munkanélküliségbe, reménytelenségbe, fegyver-, drog- és emberkereskedelembe? Miért is dolgoztatnak kabátgombokért napi tizenhat órán át gyermekeket embertelen körülmények közt éppen ők, akik ilyen érzékenyek az emberi méltóságra? Mindenki ismeri a választ: profi tért – még több profi tért. Miféle forradalmi élcsapat ez?
A tudatipar totális győzelme bontakozik ki mindazok szeme láttára, akik még látnak a szemükkel. A cégek üzemanyagává tett ember funkciója termelni és fogyasztani – a kettő közti időben pedig az épp szétsugárzott közéleti hisztériába bevonódni, és a legfőbb valóságshow, a posztmodern politika részesévé válni. A fogyasztó akkor sem hibázik, ha a törvény és a rend oldalán áll, de akkor sem, ha szobrokat dönt, mert mindkét választáshoz roskadásig telt fogyasztói kosár és növekedési pályán tartott multinacionális tőke tartozik – mindkét magatartás mellett ott áll a tőzsde és az elit.
Aki középen áll, aki nem tud vagy nem akar extrém narratívák hatása alá kerülni, aki a megvadult fogyasztók tömegének identitásőrjöngése közepette még mindig polgári társadalmat, értelmes diskurzust és jogállamot akar, az ugyan nem fasiszta, csak egy kicsit. Nem kommunista, csak egy kicsit. Ezt szánja a két rémkurzus a centrumnak: együttes erővel, kétfelől ledarálni, a darált húst pedig szétosztani, és felfalni – ez az egyetlen közös ügyük. Aki középen mégis megmarad, már érti az összefüggést és az ideológiákon túli feladványt a XXI. századra: ami a piacon a környezettudatosság és a fenntarthatóság, az a közéletben a polgári közép, ami a piacon a fogyasztás és a növekedés, az a közéletben az identitáspolitika. Fekete vagy fehér – egylényegű.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.