Milyen drámaian összeillik az új koronavírus elleni küzdelem hangja és az I. világháborús lövészárkok katonáinak tapasztalata! – mondta Áder János köztársasági elnök a Szent László-kórházban kedden. A Semmelweis-napi államfői beszéd hátterét egyébként egy sürgős festésre, de inkább teljes cserére érett kórházablak képezte.
Az államfő a koronavírus-járvány „frontvonalába” eső Dél-Pesti Centrumkórház főigazgatójától és egy I. világháborús ezredorvostól származó idézeteket hasonlított össze, és megállapította, hogy azok összecserélhetőek, annyira hasonlítanak. Nem az államfő hasonlította tehát háborúhoz a koronavírus-járványt, csak az orvosok szavainak hasonlóságára hívta fel a figyelmet, és arra, hogy „valahányszor a járványról esett szó az elmúlt hónapokban, az ember szinte öntudatlanul is háborús nyelvezetre váltott” Tényleg. De miért?
A járvány elleni küzdelemben közvetlenül résztvevő egészségügyi dolgozók nyilván szélsőséges terheléssel szembesültek, a helytállásukért minden elismerést és még annál is többet érdemelnek, és a nem „frontvonalban” szolgálóknak is hatalmas mértékű terhelést és egészségügyi kockázatot jelentett a járvány. Még ha emiatt az egészségügyi dolgozók egy része valóban háborús hangulatban élte is meg az eseményeket, érthető módon, mi többiek, beleértve a politikai szereplőket, talán jobban tesszük, ha nem esünk túlzásokba. Nincsen háború. Nem hullottak bombák, nem süvítettek puskagolyók, nem lőttek senkit sem a Dunába, nem váltak földdel egyenlővé városok, és bár minden egyes emberélet pótolhatatlan veszteség, nem pusztultak el százezrek sem. A lövészárok pedig a korabeli beszámolók szerint lényegesen kegyetlenebb világ volt, mint egy koronavírus-járvány, pláne a sikeresen védekező Magyarországon.
Hiba lenne természetesen elbagatellizálni a járvány veszélyességét, hiszen ha egy országban az egészségügyi rendszer eléri kapacitásainak határát, akkor valóban emberéletekről kell lemondani – nem beszélve azokról a nem koronavírus-páciensekről, akiket az egészségügyi rendszer túlterhelődése miatt nem lehet megfelelően kezelni. De ezzel együtt nem hogy nincsen háború, hanem privilegizált helyzetben vagyunk. Valószínűleg bármelyik nagy- vagy dédszülőnk látatlanban elcserélte volna egy koronavírus-járványra az első vagy második világháborút, a zsidóüldözést, az 1956-ot követő megtorlást, az államosításokat és padlássöpréseket, a magyar-osztrák határon hason csúszva történő emigrálást, de valószínűleg még az 1946-os magyar inflációs világcsúcsot is, amikor az ember a fizetésével egyből a boltba rohant – mindegy volt, ha éppen nem is lehetett semmit kapni – mert másnapra a pénz már semmit sem ért.
Hogy a háborús retorikára nem csak Magyarország fogékony, jól látszott abból is, hogy Angela Merkel német kancellár ezzel kapcsolatos szavait is lelkesen, de nem teljesen pontosan szokták idézni. Bár a kancellár koronavírus-járvány elején tartott beszéde figyelmeztetés volt, nem a második világháborúhoz magához hasonlította a koronavírus-járványt, hanem azt mondta, hogy a második világháború óta nem volt ekkora szükség Németországban közös, szolidáris cselekvésre. Ez már kicsit másképp hangzik, mint a közkézen forgó változat. Nem a háborúhoz mérhető a koronavírus, hanem azóta példátlan szolidaritásra van szükség, ami alatt nyilván elsősorban az értendő, hogy a koronavírus elleni védekezésre, valóban példátlan módon, mindenki közreműködésére szükség volt egy időben, és az életek megmentésének árát gazdasági kár formájában az egész társadalom fizeti, még ha nem is egyenlő mértékben.
A háborús retorika legfeljebb az egészségügyi dolgozók vonatkozásában érthető, de amikor a politika világában is megjelenik, akkor már nem más, mint egy paraván, amely mögé el lehet rejteni a lényeges kérdéseket. Ha háború van, akkor harcolunk, akkor csatasorba állunk, nem kérdezősködünk, az ellenség megsemmisítésére fókuszálunk. A katonák nem kérdeznek, és nem kérdőjeleznek meg.
Magyarországnak a legkevésbé sem az állampolgárok hadseregére van szüksége, hanem olyan polgárokra, akik figyelnek, és sokat kérdezősködnek. Például arról, hogy mit csináltunk eddig rosszul, és mik lesznek a prioritások mostantól. Mi fog változni? A járvány következtében ugyanis eddig kevésbé látható dolgok váltak kellemetlenül feltűnővé. Rájöhettünk, hogy milyen jelentősége van az egészségügynek, az idősgondozásnak, a szociális segítségnyújtásnak, a hozzátartozóikat otthon ápolóknak és az otthoni szakápolói szolgáltatásoknak abban, hogy a hétköznapokban fennmaradjon ez az ország. De említhetnénk akár a városi zöldterületek mennyiségét, a gyermekeiket otthon nevelő szülők és a pedagógusok csak többé-kevésbé elismert teljesítményét, az otthoni láthatatlan munka és a gondoskodási feladatok jó részét ellátó nők leterheltségét, a magányosan élő idősek kiszolgáltatottságát. Üdítő lett volna, ha az államfő felvázol valamiféle víziót azzal kapcsolatban is, hogy hova akarunk eljutni ezek után, és mi mindent kellene átgondolnunk. De meg kellett elégednünk annyival, hogy a járvány idején „minden korábbinál erősebben éltük át, hogy az egészségügyben, a betegek, idősek ápolásában dolgozók munkája mit is jelent.”
Ez pontosan így van. De milyen következtetést vonjunk le belőle? Legfőbb ideje, hogy a háborús nyelvezet eltűnjön a közbeszédből, és a harc-győzelem-önfeláldozás-dicsőség négyszögének helyét a jövőről szóló gondolkodás vegye át.
