Hajjaj! Kilenc kilométer húsz perc alatt nem sok jót ígér. Egyáltalán, hogy lehet végig torlódás a hegygerincen átvezető erdei kanyargón, mi ez a marhaság már megint az útvonaltervezőtől, ilyet Budapest belvárosára szokott mutatni a képernyő, ha épp arrafelé visz az app. Kilenc kilométerrel és húsz perccel később már értem.
Patchworkkel indul, ahány kátyúzási, foltozási, javítási kísérlet, annyiféle anyaggal próbálkozott a kivitelező, ha nem mész rajta, tulajdonképpen hangulatos. Aztán elfogyhatott a fantázia vagy a szándék, meg a pénz, kifutott az uniós pályázat, ki tudja, és hagyták az aszfaltot porrá lenni, hogy csak középütt maradt szűk autónyi, tépett szélű, hepehupás burkolat. Nézelődnék, mert gyönyörű a zempléni táj, ám küzdök az elemekkel, egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, ha itt szembejön valaki, az totálisan érkezik, na, meg kereket sem szerencsés ott elveszíteni, ahol a telefon már pücöknyi tér erőt sem észlel. Döcögök.
Istenuccse, megéri. Első erdélyi útjaimon éreztem hasonlót, hogy talán nem is baj, ha megállt az idő, oly szépen őrizte a múltat a változatlanságba zárt jelen. Takaros szlovák, sváb, rutén falvak, megannyi gyöngyszem, picinyt szégyellem magam, hogy földiként 47 évesen találkozom velük először, de szerencsére megvártak, a világvégeség megóvta őket a változástól. Hogy nincs egyetlen bolt, tankolni 30–40 kilométernyire kényszerülsz, a zsáktelepülésekig alig zötyög el egy-egy buszjárat, turistaként nincs a fejemben, csak szívom magamba a szülőföld vaskos erdőillatú, tornácos hangulatát. Szeretek itt.
Másik hegy, másik bukdácsolós szerpentin, csupán a nagyobbacska, ismertebb községbe érkezve simul ki annyira, hogy akár menet közben kortyolni lehessen az üdítőből; hamar el is fogy. Országosan ismert, nagy múltú üzem otthona ez, nyitva hát a vegyeskereskedés a központban, ritka alkalom, beszaladok, és azonnal megértem, mit jelent a „volt minden, mint a falusi boltban” szólás. Villanyvasút, felmosó, permetezőszer, zsömle, kifli, zokni, póló, hulahoppkarika, ismeretlen felvidéki töltött keksz, kőkemény kihívás megállni a komolyabb mennyiségű, értelmetlen pénzköltést. Azért becsúszik ez-az, fizetek, a bankkártya-terminál azonban nehezen talál hálózati kapcsolatot. Hogy megtörjem a nyúlós technikai csöndet, hirtelen jött ötlettel rákérdezek a helység új urára, szokták-e errefelé látni. A NER ugyanis felzabálta ezt a gyárat is. Pár pillantással felmér, majd szóba elegyedünk.
– Maga budapesti?
– Idevalósi vagyok, de már ott élek.
– Ismeri?
– Sajnos igen, egy időben ugyanannál a cégnél dolgoztunk.
– Akkor talán maga meg tudja mondani, hogy miért csinálja.
– ?
– Itt már teljesen kétségbe vannak esve az emberek. Amióta új tulajdonos van, sokakat kirúgtak, senki sem tudja, miért. Persze a végkielégítést annyira nem szeretik kifizetni, szerencsétlenek perre mennek, mert errefelé alig akad egyéb megélhetés. De akit meghagytak, azok sem jártak sokkal jobban, azt hallani, hogy áprilisra nem kaptak fizetést a járvány miatt, aztán pedig kétórás munkaszerződést írattak alá velük. El tudja képzelni, mennyit lehet keresni két órában? Volt itt egy ügyes kezű fiatalember, amolyan mindenes, gondnok, szerelő, megcsinált bármit, vele is alá akarták íratni, de nem tudták elérni aznap, hát másnap már be sem engedték a gyárba. Mi értelme van ennek?
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy én is ezt tapasztaltam. Ez a módszerük: szétverni a régi közösséget, megfélemlíteni a maradókat, hogy egymást fúrják, ne a főnököket, hátha akkor nem ők lesznek a következők.
– Azt képzelje el, hogy most, hétfőn összesen öten vannak műszakban. Öten. Holnap pedig egy embernek kell bejönnie. Egyetlenegynek. Látja, mekkora ez az üzem? Ilyet sem hallott még a világ! De ha mindenkit kiraknak, ha mindent lerombolnak, ki fog dolgozni?
– Ez nem erről szól.
– Hanem?
– Azt nem tudom, mi a forgatókönyv, de a mindenféle pályázatok, ilyen-olyan támogatások, állami ösztönzők akár sok száz milliót is hozhatnak a konyhára, akkor meg minek bíbelődni az elégedetlenkedő melósokkal?
– Én ezt nem értem. De ha a gyárnak vége, nekünk is végünk. Erre senki sem gondol?
Összeáll a hálózat, elköszönök. Lassan gurulok, annyi a látnivaló, így észre sem veszem, mennyire erősen markolom a kormányt. A fene egye meg, pedig annyira szép ez az ország.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
