Az igazság tiszta formája – Benedek Tibor (1972–2020)

Az igazság tiszta formája – Benedek Tibor (1972–2020)

Benedek Tibor (Fotó: Balogh Dávid)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Benedek Tibi, Benedek Tibi – skandálták a magyar vízilabdacsapat tagjai az 1999-es firenzei Európa-bajnokság döntője után a lelátó felé. Benedek Tibor nem lehetett a medencében, egy banális ügy miatt az olasz szövetség eltiltatta a magyar csapat kapitányát, társai azonban nemes bosszút álltak, megnyerték a tornát. A lefújás után a játékosok kiúsztak a medence oldalához, és teli torokból éltették hiányzó társukat, csak ezután következhetett az önfeledt ünneplés. Benedek Tibor még akkor is vezér volt, a legfontosabb láncszem, amikor a lelátón ült. Hiánya nem egyszerű távollétet jelentett, az űr, amit hagy(ott), nem (volt) betölthető.

Két héttel a halála után, most hogy már végső búcsút is vettek tőle, mi újat lehet még elmondani a hosszú betegség után 47 évesen elhunyt Benedek Tiborról? Edzői, játékostársai, riválisai és csodálói minden részletre kiterjedően leírták nagyságát. A vízilabda történetének egyik legfontosabb játékosa távozott, fájóan fiatalon, ami még nehezebben feldolgozhatóvá teszi az elvesztését.

Már az 1992-es barcelonai olimpián – alig húszévesen – a csapat vezére volt, 21 góljával a torna gólkirálya lett, de az egyéni diadalt valószínűleg elcserélte volna az aranyéremre, hiszen a válogatott csupán hatodik lett. Ahogy hiába alkotott maradandót a két évvel későbbi világbajnokságon is, a négy közé jutás ismét nem sikerült. Atlantában, 1996-ban már úgy tűnt, minden együtt van a győzelemhez, Benedek vezetésével a csapat ellenállhatatlanul játszott – az elődöntő harmadik negyedéig, végül maradt a negyedik hely.

És ekkor jött Kemény Dénes, érkezésével pedig kezdetét vette a magyar vízilabda bő évtizedes aranykorszaka. Két győztes Eb – amelyből Benedeknek csak egy jutott –, majd egy vb-ezüst után a 2000-es sydney-i olimpián 24 éves szünetet követően nyertek aranyat a pólósok. Pedig nehezen indult, sem a csapat, sem a kapitánya nem nagyon találta a formáját. Utóbbi egészen a döntőig kereste önmagát. Ám amikor a leginkább kellett, az oroszok elleni fináléban újra a régi Benedek ugrott a vízbe. Lehengerlően játszott, négy góljával a meccs legjobbja lett. Mert győzni érkezett.

Sokan sokszor idézték önjellemzését, amelyben szerénysége, alázata és szorgalma elválaszthatatlanul fonódik össze a sikerrel: „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos. (...) Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

Életemben először 1994. április 30-án láttam – a tévében – vízilabdameccset. Az UTE játszott a LEN-szuperkupa-döntő visszavágóján az olasz Pescara ellen, idegenben. Mivel a sport addig számomra az igazság tiszta formáját jelentette, ahol a legjobb legyőz mindenkit, őszinte felháborodással vettem tudomásul, hogy a bírók milyen leplezetlenül igyekeznek megveretni az Újpestet. De amikor az igazságtalanság csúcsra járt, mindig jött egyvalaki, hogy a leglehetetlenebb helyről, szögből, pozícióból gólt lőve helyre tolja a kizökkent világot. Benedek Tibor volt az. A víz alól, három ember közül, háttal, és még úgy is betalált, hogy ketten igyekeztek kitépni az ellenállhatatlan bal karját. A döntő két meccsén összesen 8 gólt lőtt az olaszoknak.

Az ókori görög esztétikában az erkölcsi jóság és a szépség a kalokagathia fogalmában forrt egybe. A Pescara elleni meccstől fogva, anélkül, hogy ismertem volna a szót, számomra Benedek Tibor lett a kalokagathia. Eleganciája, ahogy mintha erőfeszítés nélkül emelkedik ki a vízből mindenkinél magasabbra, ereje és méltósága elválaszthatatlanná vált az erkölcsi jóságtól, vagyis attól az igazságtól, amely kivételes alkalmakkor – nem minden pátosz nélkül – valóban megszületik a sportban. Mindegy, mi történik, ha jobbak vagyunk, győzünk. Ez az elv a válogatottól való 2008-as visszavonulásáig Benedek Tibor jelenlétét feltételezte. A szerbek elleni, 2004-es athéni olimpiai döntőben a csapat reménytelen helyzetből fordítva győzött és védte meg címét. Kemény Dénes egy riportban felidézte, mit mondott csapatkapitánya a valószínűtlen diadal után: „Van egy nagy különbség miköztünk és más csapatok között, hogy mi szeretjük egymást.”

Egy ösztönös zseni teljesítményét – Immanuel Kanttól egészen Michael Phelpsig – még akkor is természetesnek vesszük, ha elismerjük, hogy embertelenül sok munka van mögötte. Benedek Tibor saját bevallása szerint nem volt zseni, csak egy átlagos sportoló, aki jobban akarta a győzelmet mindenki másnál. Csodálatos paradoxon, miszerint úgy lett a világ legjobbja, hogy – legalábbis szerinte – nem volt a legjobb. És ettől vált ő a legnagyobbá, ettől lett példakép és legenda.

Hiszen ha az ő logikáját követjük, a világ tetejéig vezető úton csak kitartásra van szükség. Arra, hogy elsőként érkezzünk az edzésre, és távozáskor mi oltsuk le a villanyt; hogy amikor már nem bírjuk, amikor a tüdőnk darabjaira robbant, és az agyunk az oxigénhiány miatt nem ad értelmezhető parancsot a testünknek, még akkor is rátegyünk egy lapáttal, és gyorsabbak legyünk, magasabbra emelkedjünk, és erősebben csináljuk, mint a többiek. Ezt jelentette Benedek Tibor.

2005-ben szívritmuszavarai miatt lemondta a válogatottságot. Két évig a magyar válogatott nélküle ugrott a medencébe – és szerzett egy vb- és egy Eb-ezüstérmet. Amikor visszatért, valami megváltozott. Nem feltétlenül az eredményességet illetően, hiszen vele egy újabb vb-ezüst után egy Eb-bronz jött össze, mégis: egy másik csapat tempózott akkor, ha Benedek Tibor is a vízben volt. Nem csupán egy világklasszis játékost láthattunk, nemcsak a magyar válogatott csapatkapitányát, hanem valakit, aki úgy váltja valóra a szurkolók álmait, hogy minden tettével azt üzeni, egy közülünk; és aki éppen ezzel testesíti meg a sport igazságát. Ha játszott, legitimálta mindazt, amiért rajonghat az ember.

Athén után a magyar csapat nem nyert tornát, a nagy generáció tagjai egyre közeledtek a visszavonuláshoz, a fiatalok pedig a legfontosabb pillanatokban nem feltétlenül tudtak hozzátenni a csapat játékához. Pekingben azonban nyoma sem volt a bizonytalanságnak, a válogatott veretlenül menetelt a döntőig, ahol simán legyőzték az Egyesült Államokat, és szerezték meg a harmadik aranyat zsinórban. Benedek Tibor nélkül ez aligha sikerülhetett volna. A csapatkapitány olyan elszántsággal vetette bele magát a küzdelembe ötödik olimpiáján, hogy a lendülete óhatatlanul is átragadt mindenkire a csapatban. Harminchat évesen megint úgy játszott, mint a húszas évei elején. És a harmadik olimpiai arannyal végleg a legnagyobbak közé emelkedett.

„Majd azután, hogy játékosként elértél mindent, mi elérhető, kapitányként is világbajnok lettél. Ilyen eredmények után lettél a mi Mesterünk. Tizenéves gyerekeknek adtad át a tudást, az akaraterőt, azokat az értékeket, amelyek Téged is a legnagyobbá tettek. Csodát tettél” – búcsúzott a sportolótól utolsó klubja, az UVSE. Négy évig irányította és vb-győzelemre vezette a magyar válogatottat, majd Benedek Tibor az utánpótlásképzésbe vetette bele magát. És ahogy az érintettek fogalmaztak, ott is csodát tett. Szinte még gyerekekből álló csapatával nem csupán becsülettel állt helyt a felnőtt bajnokságban, de a felsőházi rájátszásba, vagyis az elitbe jutott. Győzni akarása a medence partján állva is áramlott belőle, még akkor is, amikor a betegség átfaragta alakját. Amikor eltűnt a végtelen nyugalmat sugárzó, robusztus termet, és a kerek, mosolyra húzódó arc is baljós éleket kapott.

A változás dacára képtelenség volt nem azt a már-majdnem nevetésbe forduló, mégis visszafogott vidámságot látni rajta, ami a Túró Rudi-reklámtól az olimpiai diadalig meghatározta jelenlétét. Derűs nyugalommal óvta a magánéletét is, amely az egyre harsányabb celebkultúra közepette sportpályafutásához méltóan példaértékű volt. Ahol feleségével, Epres Pannival feltűnt, jelenlétük felértékelte a teret.

Benedek Tiborról nem lehet újat mondani. Egyetlen dolgot tehetünk, folyamatosan emlékeztetjük magunkat a hiányára. Ahogy a firenzei Eb-győztesek, akik ünneplés helyett is a hiányzó kapitányt ünnepelték, kiúszhatunk a medencénk széléig, hogy skandáljuk: Benedek Tibi, Benedek Tibi.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!