Az identitáspolitika visszavonhatatlanul megérkezett Magyarországra, és aligha meglepő, hogy valamennyi közéleti aktor közül Habony Árpád alkalmazza a leghatékonyabban. Nemcsak azzal, hogy kirekeszti a magyarok ellenzéki pártokra szavazó felét a nemzetből, hanem azzal is, hogy álságos és hazug kampányainak engedve a balliberális politikai elit látványosan csonkolja önmagát. Az elmúlt hetekben két példa is szolgált annak szemléltetésére, hogy miként kényszerít a Fidesz ellenzéki szereplőket olyan identitáspolitikai álláspontok mögé, amelyek racionálisan és morálisan már középtávon is tarthatatlanok, rövidtávon ugyanakkor alkalmasak arra, hogy az ellenzéki politika fókuszába az ország ügyeit nem érintő vitákat és terméketlen önmarcangolás-rohamokat helyezzenek.
Az első példa Cseh Katalin személyéhez kapcsolódik, aki érthetetlen megfontolásból úgy döntött, hogy a hetven éve egy helyben toporgó, átláthatatlan és megoldhatatlan izraeli–palesztin konfliktusban a palesztin álláspont mellé áll. Tette ezt úgy, hogy ennek a jelképes gesztusnak világpolitikai jelentősége nincs, belpolitikai tétje viszont annál inkább, tekintve azt a szoros és erős köteléket, amely a magyar társadalom egy részét Izraelhez fűzi, s ismerve a magyar társadalom jelentős jobboldali szubkultúrájának masszív antiszemitizmusát, amely lelkesen osztozik a zsidó állam Földközi-tengerbe szorításának szándékában. Bizonyára Cseh Katalin kabinetfőnökét, Tóth Csabát sem lepte meg, hogy Habony Árpád kommunikációs gépezete rutinosan csapott le a lehetőségre, és Hoppál Péter mindjárt arról érdeklődött, hogy Cseh Katalin antiszemita-e.
Cseh Katalin öngyarmatosító hangvételű válaszában sietve Emmanuel Macronra és Boris Johnsonra hivatkozott – csakhogy ők nem a régió biztonságát féltik, hanem a zsíros üzleteiket a Perzsa-öböl olajban fürdő emírjeivel és sejkjeivel. Európa népeinek volt alkalmuk átélni, milyen sztoikus nyugalommal szemléli Franciaország és Nagy-Britannia a szíriai és a líbiai mészárlásokat, mennyit ér nekik a térség stabilitása, miközben vezetőik véreskezű hadurakkal olajkitermelési jogokról állapodnak meg.
Izraelről sok rosszat el lehet mondani, de a közel-keleti régióban igenis a stabilitás és az emberi jogok teljesülésének apró szigete, amely hat háborúban védte meg magát, s amelynek ma már nemcsak az arab nacionalizmusoktól, de az iszlám fundamentalizmustól is tartania kell. Izraelnél egyetlen fél sem érdekeltebb a térség stabilitásában – ehhez nem kell sem Emmanuel Macron, sem Boris Johnson, sem pedig Cseh Katalin. Eddig is megoldották, és remélhetőleg ezután is meg fogják oldani – ha pedig nem, akkor kiirtják őket. Ez az a tét, amely mellett Izrael döntéseket hoz.
Természetesen lehet érvelni az izraeli politikával szemben: ha Cseh Katalinnak van bármilyen érdemi meglátása, amellyel gazdagítani tudja ezt a vitát, vezesse elő – de ne butítson le egy végtelenül bonyolult kérdést a fél szemével lájk-diszlájk arányt leső Emmanuel Macron és Boris Johnson marketingálláspontjára! Ne tegyen úgy, mintha nem venné észre, hogy a muszlim szavazók rokonszenvéért Európa nyugati felében lázas licit folyik, amelyben a legolcsóbb szavazatvásárlás egyoldalú kritikával illetni a zsidó államot!
Legalább ilyen kellemetlen volt, amikor Cseh Katalin a kormány Horthy-korszakhoz és bizonyos antiszemita közszereplőkhöz fűződő, finoman szólva is ellentmondásos viszonyát emlegette, majd közölte hogy „meggondolatlan vádaskodás helyett több önvizsgálatra lenne szükség a kormányzati oldalon”. Cseh Katalin tényleg ennyire nem érti a Fidesz kommunikációját? Tényleg ennyire nem érti Magyarországot? Meggondolatlan vádaskodás? Több önvizsgálat?
Azoktól, akik Vona Gábort homoszexualitással, Donáth Annát szexuális zaklatással vádolták? Azoktól, akik szétverik a kultúrát és a jogállamot? Azoktól, akik Benjamin Netanjahu elvtársaiként pózolnak, miközben a Szabadság téri emlékművükkel arcul köpik a magyar történelmet és a holokauszt emlékezetét? Cseh Katalin több önvizsgálatot vár azoktól, akik a háttérben konspiráló nemzetközi zsidót Soros György alakjában személyesítik meg? Azoktól, akik előszeretettel haverkodnak zsidókkal, ugyanakkor egyetlen antiszemita választó szavazatáról sem mondanak le? Azoktól, akik nagy erőkkel támogatják Köves Slomó mozgalmát, de értelmiségi holdudvarukban megtűrik a Zyklon-B dicsőséges emlékét dalban megőrző Varga-Bíró Tamást? Vajon Cseh Katalin még mindig 2000-ben érzi magát, és inkább az akkori Fidesz ellenzéke óhajt lenni, vagy egyszerűen csak annak a naivának a szerepét játssza, amelyet a Momentum marketingesei ráosztottak?
Cseh Katalin a kínos magyarázkodás után az antiszemitizmusát firtató kérdésre is válaszolt, éspedig azt, hogy ő nem antiszemita, ugyanis a pasija – aki történetesen szintén momentumos politikus – zsidó. Nos, eddig sem gondoltam sokat Cseh Katalinról, de ez a gyávaság, ez a gyengeség, ez a meggyőződés nélküli, hallatlanul ócska érvelés mélyen felháborít. Hogy jutott oda Magyarország, hogy egy közszereplő egy politikai vitában a hozzátartozójának származásával érveljen? Milyen közélet ez? Milyen minőségű közbeszéd?
A 90-es években volt ennek szezonja, és akkor sem a balliberális oldalon. Csurka István teli szájjal zsidózott, a politikai közép és a balliberális véleményelit pedig azt válaszolta, hogy nem a szülők bűnei, hanem a gyermekek tettei számítanak. Huszonöt éve el sem tudtam volna képzelni, hogy 2020-ban egy közéleti vitában hazai liberálisoknak kelljen jeleznem, hogy továbbra is ez a humánus minimum. Tomcat egy bő évtizede vezette elő utoljára ezt az érvelést: neki zsidó a barátnője, úgyhogy büszkén árulhat „it’s a good day for holokauszt” feliratú pólókat. Most pedig Cseh Katalin egy álságos, visszataszító és aljas kérdésre pontosan ugyanezzel az érvvel válaszol. Egyrészt legitimálja magát a kérdést, másrészt megnyit egy elfogadhatatlan és tarthatatlan diskurzust.
A fentiek ismeretében kár meglepődni László Imrének, a DK újbudai polgármesterének nyilatkozatán. A Szent Imre Kórház egykori főigazgatója súlyos történelmi tévedésektől terhelt kijelentésében azt állította, hogy a Time magazin azért tette Adolf Hitlert az 1938-as év emberévé, mert az talpra állította a német gazdaságot. László Imre nem ismerte a tényeket, és rossz példával élt – olyan tévedést követett el, amely bárkivel bármikor megeshet. Nyilvánvaló, hogy sem tagadni, sem relativizálni nem akarta Adolf Hitler bűneit, mindössze annyi történt, hogy neki így tűnt értelmesnek egy 1938-as Time-címlap. László Imre nem értette, hogy az év emberének járó cím nem a teljesítménynek, hanem a hatás előjel nélküli erősségének szól, ő ugyanis nem történész, hanem orvos. Ungváry Krisztiántól sem várja el senki, hogy szívbillentyűt operáljon.
Természetesen azonnal harsogni kezdett az antiszemitázó trollkórus, amelynek tagjai ilyenkor mindig nagy élvezettel verik el a port a balliberálisokon, azok ugyanis a kilencvenes évektől fogva valóban sokszor játszották ki nemtelen módon az antiszemita-kártyát – nagyjából úgy, ahogy most a Fidesz revolverezi antiszemitizmussal László Imrét és Cseh Katalint. A különbség mindössze annyi, hogy a politikai jobboldalon akkor sem volt, és mára sem lett kizáró tényező az antiszemitizmus.
László Imre válaszul kellemetlen magyarázkodásba kezdett ahelyett, hogy egyetlen szóval lezárta volna az ügyet: „tévedtem”. Nem fér a fejembe, hogy miért kell ellenzéki politikusoknak úgy viselkedniük, mintha Raoul Wallenberg vádolná őket antiszemitizmussal. Nemtelen politikai támadás érte őket egy olyan csontvelejéig cinikus kurzustól, amely páros napokon mindenki másnál érzékenyebb az antiszemita beszédre, páratlan napokon meg öldöklő kultúrharcot folytat globális háttérhatalmak és idegenszívű hígmagyarok ellen.
Nem lenne szabad térdre ereszkedniük, és azoknak magyarázkodniuk egy rossz mondatért, akik esténként Kovács Ákos Bosszú népe című dalát hallgatva ringatják álomba magukat. Különösen megbocsáthatatlan László Imre identitáspolitikai érvelése, amellyel – hogy magát az antiszemitizmus vádjából kimosdassa – a vészkorszakban legyilkolt családjára hivatkozik. Egyáltalán nem gondolja senki, hogy László Imre antiszemita volna, ő pedig senkinek nem tartozik azzal, hogy egy közéleti vitában a családját ért borzalmakkal érveljen, legkevésbé pedig azoknak, akik ebből álságos módon, politikai haszon reményében gúnyt űznek.
Sok posztmodern jelenségtől viszolygok, de semmitől sem annyira, mint egy olyan közélettől, ahol a közlőnek nem a szándéka, hanem a származása alapján van vagy nincs igaza. Abban a társadalomban, amely nem azt nézi, hogy a megszólaló mit mond, hanem azt, hogy ki ő, megszólalásra többé nincs is szükség, a vitát az identitáskártyák erőkülönbsége rendezi: érvek nélkül is igazad van, ha megfelelő személy vagy, s a legjobb érvekkel sincs igazad, ha nem vagy megfelelő személy.
A trollkurzus valósággal lubickol ebben a szellemet kilúgozó identitáspolitikai térben: élvezettel szégyenít meg közszereplőket, és polgárjogot szerez annak, hogy a politizáló értelmiség újra számon tartsa, ki zsidó, ki cigány, ki homoszexuális. Tudom, hogy a baloldal jó szándékú hívei az identitáspolitikától nagyobb egyenlőséget remélnek, de menthetetlenül csalódni fognak. A származás, vallás, nemi jelleg és szexuális identitás mentén zajló viták nem egy boldogabb, új világba vezetik az emberiséget, hanem vissza abba a borzalmas régibe, amelyet maga mögött hagyni továbbra is képtelen.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 27. számban? Itt megnézheti!
