Az angol konyha

Az angol konyha

Fish and chips (Fotó: Unsplash/Samuel Tresch)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Olvasom az újságban, hogy 70 évvel ezelőtt halt meg George Orwell, és hogy beleírt az önéletrajzába egyebek közt egy ilyet: „Szeretem az angol konyhát, a francia vörösbort, a spanyol fehérbort, az indiai teát, az erős dohányt, a széntüzet, a gyertyafényt és a kényelmes székeket. Nem szeretem a nagy városokat, a zajt, a gépkocsikat, a rádiót, a konzerveket, a központi fűtést és a »modern« bútorokat.” Felettébb rokonszenves. Sőt: néhány ponton rokonságot tudunk felmutatni.

Magam is szeretem a francia vöröset és a spanyol fehéret – mellesleg a francia fehéret és a spanyol vöröset is –, továbbá a teát, a gyertyafényt és a kényelmes székeket. A dohányhoz már nincs közöm, de amikor még volt – úristen, majdnem húsz év eltelt azóta! –, akkor is egyre gyengébbeket szívtam. Emellett ha lenne, mondjuk, kályhám, nem szénnel fűteném. A zajról és a rádióról jobb nem beszélni – talán csak annyit, hogy utóbbi előbbi része –, a központi fűtésnek ellenben heves híve volnék. Már parányi kisgyermek koromban arra vágytam, hogy ne legyen annyira rémesen hideg reggelente télen, és ha hazamegyek az iskolából, akkor ne tűzrakással kelljen kezdeni a nap maradékát.

Külön indokolt értekeznem mindazonáltal az angol konyháról és a nagy városokról. Előbbiről főképpen azért, mert szerintem érdekes, hogy mindig mindenki szidja nagyképűen, és emiatt már-már meghökkentő, hogy Orwell meleg szavakkal méltatja. A sztereotípiáknak azonban igenis jólesik nekimenni. A nyakamat teszem rá, hogy a franciák találták ki az egészet. Azzal, hogy miközben ők végtelenül elegánsak és kifinomultak – oda ne rohanjak –, azok a surmók ott a csatorna túlpartján mind taplónyelvűek, és csak a black puddingot tolják bele a zsíros arcukba feszt. Plusz a fish and chipset – de azt csak másfél évszázada.

Megjegyzem, alávágtak a franciák a németeknek is ezen a téren, pedig hát mi bajunk lehetne a jó kis szószos húsaikkal, a kolbászaikkal és a Sauerkrautjukkal! Semmi se. Mindegy, voltaképpen kíváncsivá is tett most ez a hetven éve elhunyt íróember. Úgyhogy megkérdezem: miért nincs angol étterem Budapesten? Az ír kocsmákat és a skót ivókat mégsem tekinthetjük annak. Kénytelen leszek saját kezűleg sütni esetleg egy shepherd’s pie-t. Egyszerű, mint az egyszeregy, bárányhús, krumplipüré, be a sütőbe, kész van. A töröknél darált bárány is kapható, és nem a birkát hazudja annak.

A nagy városokkal kapcsolatban ugyanakkor határozottan ellent kell mondanom Orwellnek. Őket én nem tudom nem szeretni, és nem is akarom. Nekem, akinek már Ungvár is nagyváros volt annak idején, ahova vágytam olthatatlanul, egyszerűen nincs más választásom. De Budapestet is nagyvárosnak tartom mindmáig, és amikor jövök-megyek benne, a legtöbbször élvezettel teszem. Igaz, nem volt mindig így. Régebben, amikor még fekete volt tetőtől talpig, akkor méret ide vagy oda, nem bírtam kedvelni. Belakni sem bírtam, ám ez egy másik téma. Talán jobb is, ha az ember idegen marad, a vendégnek mindig minden hely érdekesebb, mint a bentlakónak.

Ezzel együtt be kell vallanom, néha eszembe jut: nem maradhat örökre minden így. Hogy végül el kell menni valahova, ahol kisebb minden, és ahol lassabban múlik az idő. Hogy hova, azt még nem találtam ki. Ráérek. Az illúziókat muszáj sokáig pátyolgatni, mert előbb-utóbb úgyis felszámolja őket a valóság.

Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!