Korrupciós ügyekkel volt tele a hírfolyam nyár közepén: nemrég – egy év után újra – a Közlekedési Hatóságnál volt rendőrségi razzia, ezúttal a Mozaik utcai műszaki vizsgaállomáson. Tizenegy kormánytisztviselőt tartóztattak le, akiket bűnszövetségben és üzletszerűen elkövetett hivatali vesztegetés elfogadásának bűntettével gyanúsítanak.
Június végén derült ki az is, hogy menesztik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság főigazgatóját. A Magyar Hang többrészes cikksorozatban tárta fel az intézményrendszerben történt, visszaélésgyanús ügyeket, amelyek után végül maga a fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériuma is feljelentéseket tett saját intézményei ellen. A gyanú vesztegetés, vesztegetés elfogadása, illetve költségvetési csalás. Az egyik ügyben a főigazgatóság 2019-ben belső vizsgálatot folytatott, és meg is állapította az intézményvezető felelősségét, az illető 2020. júniusáig mégis hivatalában volt.
Udvary János, a veszprémi kórház onkológus-nőgyógyásza pedig a héten azzal került be a hírekbe, hogy Semmelweis-nap alkalmából orvosigazgatói elismerésben részesült, miközben éppen felfüggesztett börtönbüntetését tölti tízrendbeli, üzletszerűen elkövetett vesztegetés elfogadásának bűntette miatt. Ezt azzal követte el, hogy államilag finanszírozott műtétek elvégzéséért előre vette fel a kialkudott „hálapénzt”, ráadásul egy olyan szakterületen, mint a nőgyógyászati onkológia, ahol az orvosnak sok esetben a páciensek életben maradásáért kell küzdeni.
A problémát, ami egyrészt a rendszerben, másrészt a fejekben van, nyilván nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni, de elvárható lenne, hogy legalább az járjon súlyos és azonnali következményekkel, ha valaki a korrupció mellett nyíltan kiáll, mintegy természetesnek tekintve azt.
Ez történt a veszprémi kórház orvosigazgatója esetében, akinek a kórház szakmai vezetőjeként nagyon világosan tisztában kellett lennie azzal, hogy olyan vezető pozícióban lévő munkatársát – egy főorvost – tüntet ki Semmelweis-napon, aki felfüggesztett börtönbüntetését tölti. Erről egy intézmény szakmai vezetőjeként nem tudni, vagy elfelejteni olyan, mint a törvényt nem ismerni, és emiatt megszegni: lehetségesnek éppen lehetséges, valószínűnek kevésbé valószínű, de semmiképp sem lehet érv. Semmi nem mentesít az alól a felelősség alól, hogy a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház ezzel a kitüntetéssel azt üzente: a korrupciót toleráljuk, most éppen szakmai érdemekre, legközelebb lehet, hogy valami másra hivatkozva.
Ugyanígy üzenetértékű a környezet és a nyilvánosság számára, ha a helyén maradhat egy olyan vezető, akinek – még ha nem is bíróságon, hanem az intézményrendszeren belül – megállapítják a felelősségét egy visszaélés kapcsán, vagy ha az ilyen ügyekkel kapcsolatos jelzések rendre elakadnak a rendszerben.
Ennek a neve cinizmus, és valószínű, hogy ez is része a problémának, nem csak maga a korrupció, amely egyébként boldogabb országokban is létezik, ha nem is olyan mértékben, mint nálunk. De a különbség nem csak a korrupció mértékében van, hanem abban is, hogy a cinizmust távolról sem mindenütt hívják őszinteségnek. Magyarország viszont láthatóan ebben a betegségben szenved. „Mindenki elfogad pénzt”, „Így működik az egészségügy”, „Úgyis hazudik minden politikus”, „Úgysem létezik olyan, hogy független média” – sorolhatnánk még a példákat számos területről. A kormányzat kommunikációja ezt az őszinteségnek nevezett cinizmust sok területen normává tette az elmúlt tíz évben, aminek az lett a következménye, hogy már úgyszólván bármi elhangozhat a közéletben, aminek az az áldásos következménye van, hogy senki nem veszi már igazán komolyan sem a másikat, sem saját magát. És ezt a kommunikációt van is mire építeni, hiszen részben ezek az ügyek is azt mutatják, hogy Magyarországon a közéleten kívül is sokan gondolkodhatnak így.
Mégis lehet azonban egy kis különbség aközött, hogy valamit hangosan ki is mondunk, nyíltan képviselünk, vagy esetleg csak gondoljuk. Ha a felfüggesztett börtönbüntetését töltő orvos kitüntetésének lett volna azonnali és súlyos következménye, most talán valamivel kevesebben – vagy ha nem kevesebben, legalább nem egyre többen – gondolnák úgy, hogy végül is tökéletesen mindegy, hogy mit csinálnak. Mert „úgyis”. Vagy „úgysem”. Így – egy kis szelíd ejnye-bejnye után – nem derült ki más, mint az, hogy végül is a következő orvos is egészen nyugodtan kérheti előre a borítékot az életmentő beavatkozásért.
