Még mindig fogalmam sincs, hogy mi lesz, azt viszont álmélkodva szemlélem, ami lett itt hirtelen. Valamikor márciusban, amikor mindenki roppant bölcs lett a kibontakozófélben lévő koronavírus-járvány következtében, magam is beállván a sorba ezt írtam szó szerint: „Most azt gondolom, semmi nem maradhat úgy, ahogyan volt. A gazdasági-társadalmi-kulturális változások hatása elsöprőbb lehet, mint magáé az egészségügyi katasztrófáé.” Merész. Hogy oda ne rohanjak. Sovány vigasz, hogy alig néhány héttel később már korántsem voltam ennyire filozófus.
A messzemenő következtetések levonásának továbbra sem jött el az ideje, most annyit látok csupán – ez konkrét külső-belső megfigyelésem –, hogy a korábbiaknál is könnyebb lett gyűlölködni. Mármint nem politikai síkon, inkább úgymond civilként, a szorgos hétköznapok keretei között. (Igaz, a politikai sík is adja magát nap mint nap. Itt van például a gyurcsányista balpárt határon túliak ellen uszító akcióinak legújabbika, a körmönfontan sunyi nélküledes videó. Ebben ugyanakkor eszmeileg-érzelmileg nincs semmi új, tehát a megmondás is a régi: nem létezhet forradalmi helyzet, melynek jegyében olyanok mellé állhatunk, akik ilyen szemforgatóan-elviselhetetlenül cinikusak.)
A szorgos hétköznapok képei ezenközben azt mutatják premier plánban, hogy mintha cakk und pakk túltettük volna magunkat tavaszi ijedelmeinken. Felszállok a villamosra, amikor muszáj, és kapásból ellenségekre meg barátokra osztom a jelenlévőket. Két táborra vannak szakítódva az emberek. De nem úgy mint szoktak. Hanem úgy, hogy miután a tömeges maszka-bálnak vége lett, már csak a fele rejtőzködik álarc mögött, a másik nem. Amazok rendben vannak, ám emezek büszkén vállalják fedetlen ábrázatukat, nekik semmi sem árthat, ez szent meggyőződésük. Oké, hogy árt-e nekik bármi is, vagy sem, nem izgat, eszemben sincs aggódni miattuk, közösséget vállalni velük. Az érdekel, hogy ők árthatnak-e nekem. Miközben harsánykodnak, vigyorognak, röhögnek, telefröcskölik cseppjeikkel és aeroszoljaikkal a légteret. Rossz arcú, ellenszenves, idegesítő alak mind. Egy másik univerzum lakói, soha nem barátkoznék egyikükkel sem.
Meg sem szívesen ismerkednék velük. Biztos, hogy kezet nyújtanának bemutatkozáskor. Érkezéskor-távozáskor nemkülönben. Az orosz KHL-ben jégkorongozó Nick Bailen mondta a minap: naponta ötvenszer most kezet, ez van, elfogadja, hogy Oroszországban képtelenek leszokni a kézfogásról az emberek. Jelentem: a magyarok sem rosszabbak náluk. Közben egyre-másra spamelnek az ajánlataikkal szegény utazási irodák is. Kitartóak ahhoz képest, hogy még soha sehova nem utaztam általuk szervezetten. Értem a pörgésüket: a lét számukra a tét. De azt már kevésbé értem, hogy amikor az obligát kérdésre, miszerint hova megyünk idén nyáron, azt válaszoljuk, hogy sehova, akkor óriás kerek szemeket mereszt összes barátunk, ismerősünk, rokonunk, üzletfelünk.
Méghogy semmi nem maradhat úgy, ahogyan volt. Méghogy gazdasági-társadalmi-kulturális változások. Egyelőre egy tanulság adódik körülbelül: szemenszedett marhaság vizionáriuskodni beláthatatlan folyamatok első szakaszának kezdetén. Bár az is igaz – jut eszembe az amerikai, az ázsiai, az afrikai statisztikákat nézegetve –, hogy az egészségügyi katasztrófa is odébb van még. Nemcsak földrajzilag, időbelileg is. Persze jópofa lenne, ha be sem következne. Legyen így, magamnak és az ellenséges tábornak is ezt kívánom.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.
