Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Mediátor, tudós, mesélő?

Szerző: | 2020. augusztus 09., 17:54 | Publicisztika

John Lukcas (Fotó: Effigie/Leemage)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

„…a minden érkezővel újból kezdődő
játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei,
Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel
a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma!”
(Részlet Petri György Bibó temetése című verséből)

HIRDETÉS - AIP

Egyszer valahol a Facebookon olvastam (igen, ilyen kontúrtalan és elnagyolt manapság a forrásmegjelölés), hogy valakinek az apja sokáig a kedvenc filmjeként emlegette Coppola Keresztapa című remekművét, egészen addig, amíg meg nem tudta: az említett mozgóképes opus bizony nem vígjáték. Ostoba lett volna említett emberünk? Akár így is vélekedhetünk. De akár úgy is, hogy ez is egy érvényes olvasat. Így van – persze erős túlzással – ez a történettudománnyal is. Megegyezés szerint tragikusként elkönyvelt eseményeket is nézhetünk komédiának legott, s ez vagy mulattatni fog másokat, elnyerjük vele tetszésüket vagy éppen ránk sütik mások az amoralitás bélyegét. De hogy igazunk van-e vagy tévedünk netán? Nos, ezt már sokkal nehezebb lenne ez esetben eldönteni. Nehéz, de azért nem lehetetlen.

A történetírásban nincs igazság – legalábbis vannak, akik így gondolják. És nem csak a laikusok között. Nincs, legalábbis abban az értelemben, ahogy sokan azt elképzelik. Fájdalmas ezt leírni, mert hát lehet, hogy jobb lenne, ha lenne. Egyetlen, hiteles és megkérdőjelezhetetlen történelem. Bár tartok tőle, akkor kezdődnének csak igazán a bajok.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy „csak” igazságok vannak. Posztmodern szófacsarás és elméleti bűvészkedés lenne mindez? Lehetséges. De hogy felvetésemhez a tekintély szavát is rendeljem, egy nagyon nem posztmodern szerzőre fogok hivatkozni hamarosan.

Ám mielőtt erre sor kerülne, meg szeretném indokolni, mégis hogyan került a csizma az asztalra. Kit érdekel, hogy van-e igazság a történetírásban? Olvasva az elmúlt hetek csörtéit nyomtatásban és a világhálón arról, kinek van igaza Trianon kapcsán, ki mennyi valós tényt tudott összeszedni vagy hallgatott el sikeresen a szabadkőművesekről, számít-e, hogy valaki az úgynevezett történész-céh tagja, stb., láthatóan akadnak azért, akik így gondolják. Például Szakács Árpád meg Nagy Árpád mindenképpen. Utóbbi szerző a Magyar Nemzet hasábjain nemrég az egyik legfelkészültebb hazai történészünknek, Hermann Róbertnek ment neki. De nem vagyok biztos benne, hogy sokan, akik semmi szín alatt nem értenének egyet a kormány jelenlegi kultúrkomisszárjával és lelkes epigonjaival, ne lennének meggyőződve arról, hogy bár Szakácsnak semmiképp sincs igaza, ám maga a történelmi igazság létezik.

És a probléma éppen ez. Mert bármilyen eget verően nagy a különbség szellemi felkészültség, szakmai hitelesség, tárgyi tudás és morális tartás terén például az említett Szakács Árpád és az általa a Magyar Nemzet hasábjain kritizált Romsics Ignác között (mindenki döntse el, kinek a javára billen el a mérleg nyelve), magának a vitának a tétje látszik itt félrevezetőnek.

Az említettek, és a vitához időközben hozzászólók többsége ugyanis láthatóan egyaránt abból az előfeltevésből indul ki, hogy létezik történelmi igazság. Vagyis azt feltételezik – véleményem szerint tévesen –, hogy a történelem megismerhető a maga teljességében, és léteznek olyanok, akik sikere-sebben oldják meg ezt a feladatot, következésképpen közelebb kerülnek a történelmi igazsághoz, mi több, birtokolják azt. Éppen ezért vagy Romsics Ignácnak van igaza, vagy Szakács Árpádnak. Ezt a logikát követve: vagy a hivatalos történészszakma képviselőinek van igaza, vagy az úgynevezett ellenoldalnak, amelyet ez esetben Szakács és az általa annyira tisztelt Raffay Ernő felfogása fémjelez – utóbbi státusza és megítélése, hiába ragasztják neve mögé a történész titulust, az említett szakma berkein belül finoman szólva is vegyes. Csakhogy a helyzet azért bonyolultabbnak látszik.

Nem hivatkozom e helyütt, az olvasó türelmére való tekintettel, a posztmodern történetírás elméleti belátásaira a kérdés kapcsán. Szóba hozom viszont egy olyan szerző munkásságát, akit igen nagy fokú merészség lenne a posztmodern jelzővel illetni. John Lukacsról, azaz Lukács Jánosról van szó. A nemrégiben elhunyt, erősen konzervatív történész majdnem minden könyvében foglalkozott a történetírás mikéntjével, miközben szaktudósi minőségében (elsősorban a második világháború időszakának historikusaként) sem kérdőjeleződött meg munkássága. Nem egy kívülről kibicelő intellektuális okostojás volt tehát. A történészi munka nehézségeire vonatkozó – számomra igen rokonszenves – nézeteinek foglalatát az először 1968-ban meg-jelent, A történelmi tudat című, sajnos mindmáig meglehetősen kevés figyelmet kapott könyvében találjuk.

Lukacs egyértelműen amellett foglal állást, hogy a történetírásnak nincs egyedi, ellenpróbák és bizonyítási eljárások sorát megengedő módszertana. Ebben az értelemben nem csupán társadalomtudomány. Kevesebb, de több is annál. A történész ugyanis – érvel Lukacs – nem mással, mint szavakkal dolgozik, és a szavak megválasztásának mikéntje az igazi tétje egy történel-mi munka megszületésének, nem pedig az, hogy ki milyen forrásra bukkan és azt milyen módszertani feltevés bűvöletében használja fel. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az alapos kutatómunkát meg lehet spórolni. Sokkal inkább annak a belátásnak a tudatosításáról – és könyvében ezt Lukacs alaposan körbe is járja –, hogy már maguk a korábban keletkezett, majd valami okból megmaradt források is értelmezések és szelekciók eredményeképp állnak a rendelkezésünkre. Vagyis önmagában vett objektív történelmi tény – ahogy azt a történelemtudományt jórészt megteremtő XIX. századi pozitivisták rokonszenves lelkesedéssel vallották és hitték – nem létezik.

Ha pedig ez így van, akkor bizony a történész személyisége is felértékelődik. Azt is mondhatnánk, a történész erkölcsisége is a szakmai hitelesség fedezetét képezi. Hiszen a szavak megválasztása, gondolatsorrá rendezése lesz az igazi kihívás és feladat számára. És ebből még következik valami, ami azt hiszem, a most zajló purparlé kapcsán is lényeges szempont: a történész munkájának értéke, annak hosszú távú hatása az adott értelmezői közösség (közönségesen: olvasók) felkészültségén, alapismeretein és látókörének szélességén múlik elsősorban. Csak a Szakács Árpádok gondolhatják azt ugyanis komolyan, hogy elég egy szakmai közösséget lecserélni, új intézmények élére új (vagy éppen régóta a megfelelő lehetőségre leső) embereket ültetni ahhoz, hogy végre „rendes” irodalom és „rendes” történetírás szülessen, jelentsen ez bármit is.

Ezzel szemben felvethető, hogy valójában nem történelmi igazságok versenyeznek – nem Raffay és Romsics igazsága –, hanem makacs vezérnarratívák, amelyek folyamatos újraértékelésre szorulnak. Akár új források, akár más tudományterületek vonatkozó fel-fedezésének köszönhetően (lásd manapság a magyar őstörténet kutatása körül megélénkülő szak-mai diskurzust). Ezek az elbeszélések épp annyira lehetnek hasznosak, mint károsak. Gondoljunk csak bele, milyen erősen él mindmáig a „Nekünk Mohács kell” toposza, mennyi minden épült rá hosszú évek során a nemzeti identitás alapérzületeitől kezdve az irodalmi megszólalásokon át a konkrét napi politikai gyakorlatig, s mindezt nem, vagy csak csekély mértékben befolyásolják az újabb kutatások, a nagy vereség körülményeit árnyalni kívánó szakmunkák. Ugyanez érvényes a „Magyarország, a kereszténység védőbástyája” jelmondat „karrierjére” is, amely azzal együtt képes mindmáig virulens maradni, hogy a lengyeleknél ez az önszemléleti alapvetés ugyanúgy megvan. Nem a tények a makacs dolgok, ahogy azt szokás emlegetni, hanem a látszattények vonzereje, és az össznemzeti toposzok túlélőképessége.

A történész nem az igazság letéteményese. Még csak nem is felkent és titkos tudással bíró mediátor, aki halottak igazságát vagy éppen fájdalmát közvetíti. A történész bizony mesélő, elbeszélő, interpretátor. Még akkor is, ha kimondottan szűk területtel foglalkozó szaktörténészről van szó. Persze ez így, elsőre nem tűnik túl vonzó szerepnek. Jobb lenne azt hinni, a történész komoly tudósember, akinek különleges hozzáférése van a múlt titkaihoz. Ám az óvatosság azért nem árt ezen a téren is. Épp az összeesküvés-elméletek felkent papjai szeretnek leginkább a szakértő szerepében tetszelegni, önkényesen kiválogatott „tények” meggyőző felhalmozásával és adatolásával kívánva igazolni azt, hogy valójában épp ők képviselik a szakmát, míg ellenfeleik (a „céh”) csupán kényelmes pozícióit védi, amikor az ő elméleteiknek nem adnak hitelt. Látszólag tisztelik a történelmi tényeket, pontosabban azok egy csoportját, de erkölcstelen módon könnyedén mondanak le a szélesebb összefüggések megmutatásától.

Szakács Árpád és hívei igenis megszólalhatnak, és nyilváníthatnak véleményt bármilyen történelmi kérdésről. A most születő történelmi munkák értékét, jelenlegi és jövőbeni megítélését természetesen befolyásolja, van-e mód szakmai párbeszédre, a felkészült, szerepük korlátait és a fogalmazás felelősségét szem előtt tartó interpretátorok vitájára. De legalább ennyi fontos, ha nem fontosabb, lesznek-e értő olvasói a szélesebb olvasóközönség soraiban ezeknek a munkáknak. Ha valamit, ezt biztosan nem (csak) a mindenkori Szakács Árpádok befolyásolhatják.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS - AIP

Címkék: John Lukacs, Raffay Ernő, Romsics Ignác, Szakács Árpád, történelem, történettudomány


Kálmán, a hazafi

Kálmán, a hazafi

Megafon meg Pesti meg Hír Tv meg a Kopasz – meg a többi; a Bogyó és Babócát sem tudom Gyurcsány-show nélkül megnézni, és most itt egy újabb csatorna a hanyatló Nyugat egyik videómegosztó platformján.

HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Presser Gábor

„Izraeli hírszerző lett a lányom” – a palesztin-izraeli fegyveres konfliktus az Árnyék podcastban

Pin It on Pinterest