De. Van az a mélységesen bölcs igazság, hogy a de előtt soha sincs semmi, és tessék, ez mennyire érvényes erre a cikkre is. Elnézést az ostoba tréfáért, csak hát mindig is szerettem volna „de”-vel kezdeni valami szöveget – el van a gyerek, ha játszik, ugye. Szóval van az a mélységesen bölcs igazság, hogy mondhatott, írhatott bárki bármit és bármennyit, ha aztán jön egy de, az megsemmisíti, felülírja, zárójelek közé börtönzi az addigi kijelentésit. Viszont ennek az én cikkindító „de”-mnek fontos szerepe lesz, ígérem.
Most épp azokat a napokat éljük, amikor mintha megszületne a Fidesz által önmagára kreált választási rendszerben egyedüliként működőképes ellenzéki összefogás. Utalnak erre mindenféle jelek, például, hogy Gyurcsány Ferenc a korábbiaknál is pusztítóbban nyilatkozgat, lásd még Vidnyánszky és bandájának földönfutósítása, nehogy túl nagy legyen a mindenféle ellenzéki táborokban az amúgy is mérsékelt összöröm. Meg hát Göd. Meg hát.
De ettől még úgy néz ki, hogy tényleg egy az egy ellenében indul a Fidesz és a nem Fidesz jelöltje a két esztendő múlva esedékes választásokon, persze előfordul majd ismét egy rakás kamupárt, és lesz Szanyi-féle eszem-iszom, és az ő hazájuk is bekavar okosba, de ettől még két nagy tömb, pontosabban egy nagy tömb és egy tömbösödött vegyes vágott mérkőzik majd egymással, amiből akár még valami izgalom is kisülhet, nem úgy, mint az előző két parlamenti voksoláson. Közösen írt program is készül, amit illik már előre leokádni, mert hát párt(ok)program, érted, nekem viszont ezzel semmi bajom sincs, sőt, előre hozott koalíciós tárgyalásnak tekintem, amiből egy rakás majdani történés jó előre kiolvasható. Továbbá előválasztásra is készülhetünk, ami tök klafa dolog, hiszen így tényleg a legerősebb jelölt marad talpon. Kár, hogy a közösen jegyzett program értelmetlenné teszi a folyamatot, hiszen, ha mindenki ugyanazt képviseli, akkor milyen alapon döntsek az ugyanazt képviselő képviselőjelöltek között?
Szóval így, úgy, amúgy kezd minden összefelé rendeződni, nem véletlen, hogy egyre többször kapja az ember (mint kvázi közszereplő) a kérdést, miszerint: okés, de mégis mit vársz ettől a moslékkoalíciótól? És, hát szívem szerint azt válaszolnám: nincsenek illúzióim, hogy nagyjából pont azt gondolom Gyurcsány Ferencről, mint bármelyik hiperturbóorbánista, és a Momentum máris csalódás, a Jobbik nem tudom, hogy most micsoda és hogy merre tart, ha tart valamerre egyáltalán, az MSZP-t baró lenne végleg elfelejteni, az LMP egyáltalán létezik? – és a többi, és a többi, végezetül pedig, hogy a jeles napon majd elugrok inkább valamelyik kis faluba fotózni, de... Nos, itt van az igazi de.
De publicistaként azt gondolom, hogy bármilyen zűrzavarosnak tűnő képződmény is lenne az ellenzéki koalíciós kormány, politikusai újságírónak, és nem ellenségnek tekintenének. Adnának interjút, meghívnának a sajtótájékoztatókra, egyáltalán, válaszolnának a kérdésekre, ha pedig mégis a NER útjára tévednének, visszacibálná őket a sokszínű koalíciós kormánypárti és független nyilvánosság. Hogy lennének korrupciós ügyek? Mi az, hogy, nagyon is! Csak az eseteket feltárná a sokszínű koalíciós kormánypárti és független média, a bűnösök mögött pedig maximum a saját pártjuk és sajtótermékük zárna össze, vagy tán azok sem. Az állami propaganda szintje is a normális mértékűhöz közelítene, és akár valamiféle értelmezhető közszolgálatiság is létrejöhetne (harmincévnyi rendszerváltós és háromesztendőnyi távirati irodás közvetlen tapasztalással ezt a részt halványabban gépeltem bele a Microsoft Wordbe).
Egyébként az a legszebb az egészben, hogy nekünk, Magyar Hangnak, Kötöttfogásnak, Flaszternek ebben a feltételezett de utáni világban sem változna sokat az életünk. És ez igazából nem baj.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
