Európában minden elfoglalható volt. De Pilsudski és lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.
Az 1920. augusztusi varsói csata nemcsak a lengyel–bolsevik háború tetőpontja volt, hanem Európa és a világ történelmének egyik sorsdöntő eseménye is. Lord Edgar Vincent D’Abernon, egy brit diplomata, aki az események közvetlen tanúja volt, A világtörténelem 18. legfontosabb csatája című könyvében úgy nyilatkozik, hogy a lengyelek akkor megvédték a nyugati civilizációt a fanatikus szovjet zsarnokságtól. Sajnos ez a tény nem került be az európaiak történelmi tudatába.
A bolsevikok Lenin vezetésével átvették a hatalmat Oroszországban, majd Európában szándékozták terjeszteni a forradalom eszméjét. Miután 1918 végén Németország vesztesként került ki az első világháborúból, a német megszálló haderőt kivonták Ukrajnából, Fehéroroszországból és a balti államokból, és a Vörös Hadsereg bevonult az említett területekre. Így kezdődött az első Nyugatra menetelés. Lengyelország épphogy visszanyerte függetlenségét, a Vörös Hadsereg máris a legfőbb akadályt látta benne. A lengyel–bolsevik háború 1919 januárjában tört ki.
1919 márciusában Moszkvában felállt a Kommunista Internacionálé (Komintern), amely a Szovjet-Oroszország politikai eszközeként 32 ország kommunista pártját felügyelte. 1919 nyarán Grigorij Zinovjev, a Komintern elnöke a következőt mondta: „Teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy egy év múlva egész Európa kommunistává válik. A kommunizmusért folytatott harc pedig áttevődik Amerikába, talán Ázsiába és a világ többi részére is.”
A bolsevikok először kénytelenek voltak a belső ellenséggel megküzdeni – a fehérekkel, akiket Anton Gyenyikin vezetett. Ennek köszönhetően a lengyelek 1919-ben visszafoglalták azon területeket, amelyek a XVIII. században bekövetkezett felosztások előtt a Rzeczpospolitához, vagyis a Lengyel–Litván Unióhoz tartoztak. Ezek Wilno (ma Vilnius, Litvánia), Minszk és Fehéroroszország nagyobbik része. Gyenyikin megállítása érdekében, aki Moszkva felé menetelt, a bolsevikoknak a lengyel fronton békét kellett kötniük. 1919 decemberében a Lengyelországnak felajánlott béke csupán fondorlatos húzás volt, hogy a bolsevikok félrevezessék a világ közvéleményét. A háttérben ekkor már zajlottak az offenzíva előkészületei, és a Vörös Hadsereg felsorakozott a szmolenszki régióban.
Józef Pilsudski, a lengyel hadsereg főparancsnoka megelőző támadást indított. 1920. április 21-én Varsóban szövetséget kötött Lengyelország és az Ukrán Népköztársaság, amely szintén meg akarta őrizni függetlenségét a bolsevik törekvésekkel szemben. A lengyel–ukrán offenzíva eredményeképp sikerült ideiglenesen elfoglalni Kijevet, de egy hónappal később Oroszország belsejéből az ellenség erősítést kapott, ezzel a szövetségesek visszavonulni kényszerültek. A Vörös Hadsereg legfőbb offenzívája 1920. július 4-én Fehéroroszországban vette kezdetét. Mihail Tuhacsevszkij a következő parancsot adta ki katonáinak: „Munkásforradalmi katonák! Tekinteteteket nyugatra vessétek! Nyugaton a világforradalom sorsa dől el. A világégéshez vezető út a fehér Lengyelország tetemén át vezet.”
A lengyel hadsereg képtelen volt feltartóztatni a túlerőben lévő ellenséges haderőt, és kénytelen volt visszavonulni. A nyugat felé visszavonuló lengyel seregeket azonban nem tudták bekeríteni vagy szétkergetni, így azok hadifelszereléseiket meg tudták tartani. A halálos fenyegetés ellenére óriási mozgósításra került sor. Ebben nagy szerepe volt a katolikus egyháznak is. A toborzási felhívásra több mint százezer önkéntes, köztük 30 ezer varsói lakos jelentkezett.
Ezzel egyidejűleg a lengyel kormány külföldi segítséget keresett. David Lloyd George brit miniszterelnök segítségnyújtás helyett felajánlotta, hogy közvetít a bolsevikokkal folytatandó béketárgyalásokon, akik gyakorlatilag azt követelték, hogy a kormány adja át a hatalmat a lengyel kommunistáknak. Franciaország jobb hozzáállást tanúsított, jelentős mennyiségű fegyvert és ellátmányt ajánlott fel. XV. Benedek pápa felismerte a helyzet súlyát, július 5-ei levelében így fogalmazott: „Jelenleg nem csupán Lengyelország államisága van veszélyben, hanem egész Európát egy újabb háború borzalmai fenyegetik.”
Moszkva az „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” jelszavú kampányával Európa-szerte mobilizálta a kommunista pártokat és a szakszervezeteket, hogy lépjenek fel Lengyelországgal szemben. Németországban és Csehszlovákiában vasutasok akadályozták a francia segély eljuttatását Lengyelországba. Ezen országok vezetői hallgatólagosan támogatták a bolsevikokat. Az egyetlen biztonságos út a szállítmányok számára Románián keresztül vezetett.
A Vörös Hadsereg politikai okokból két különböző irányban tört előre, ami később a bolsevik vereség egyik oka lett. A nyugati front Varsó felé nyomult azzal a céllal, hogy betörjön Németországba. A délnyugati front pedig délnyugat felé vette az irányt, hogy a Kárpátokon átkelve forradalmat szítson Magyarországon és Csehszlovákiában.
A Varsót támadó és a Lwówon (ma Lviv, Ukrajna) keresztül a Kárpátok felé tartó csapatok között óriási távolság volt. Ezen a területen csak gyengébb bolsevik hadosztályok állomásoztak. Józef Pilsudski főparancsnok elhatározta, hogy kihasználja a helyzetet, és dél felől hátba támadja a Varsót támadó bolsevikokat. Az 1920. augusztus 16-án indított lengyel offenzíva pánikszerű visszavonulásra kényszerítette Tuhacsevszkij seregét. Tíz nap alatt az ellenség teljesen megtört, és 25 ezer embert veszített, 66 ezren pedig fogságba estek. Október 12-én Rigában aláírták a békeszerződést, amely lezárta a háborút, ezzel Lengyelország államisága megmenekült.
A szovjetek gonosz birodalmának első veresége a varsói csata volt, ahol a világ sorsa egészen más fordulatot vett, mint amilyet Lenin szánt neki. Nem sokkal a varsói veresége után a bolsevik vezető elismerte: „A lengyel háború a legfontosabb fordulópont volt nemcsak Szovjet-Oroszország, de az egész világ politikájában is. [...] Ott, Európában minden elfoglalható volt. De Pilsudski és lengyeljei példa nélkül álló, gigantikus csapást mértek a világforradalom ügyére.”
A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Intézete igazgatója
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
