Hogy megváltozott a Vas utcai épület, amióta utoljára itt jártam előadást nézni, gondolom, amikor az esti tüntetésre kiérkezem, a felmolinózott homlokzat, a piros-fehér szalagokkal betekert oszlopok utcára kitolt díszletet sejtetnek, formabontó színházat, de nem, nem előadás készül, hanem, bár a „könnyű, nyári kordon”, a szélben lebegő műanyag szalagok nagy védelmet nem jelentenek, valódi küzdelem. A bejárat felett az előtetőn őrség áll, egyetemistákból, soraikban megjelenik Koltai Róbert, Bezerédi Zoltán, Székely Gábor és sokan azon remek művészek közül, akiket egy ország ismer és szeret.
Hogy megváltozott az egyetem, gondolom, és az őrség mögötti ablakokat bámulom, a büfét, ahol, bár háromszor nem vettek fel filmrendező-hallgatónak, az elmúlt harminc évben annyi délutánt, estét, előadás utáni éjszakát, vitát, premier- vagy vizsgabulit és „világmegváltó” beszélgetést éltem át. (Az ember végül bekerül oda, ahova akar, jöhet dérrel-dúrral vagy jöhet barátsággal, attól is függ, hogy szóba állnak-e vele.) Ki mindenki nem ült ott, mesterek, diákok, akiket mára sokszor hasonló tisztelet övez, mint akkori tanáraikat, s ki mindenki nem ül ott ma a holnap nagyszerű alkotói közül. És csak egy fáj, hogy pont most, amikor a beszélgetésből világmegváltás lett, pont most nem vagyok ott.
Elolvastam az elmúlt napokban mindent, olvastam a kaposvári volt és jelenlegi diákok leveleit, Bayer Zsoltot, Rátóti kurta „válaszát”, Demeter Szilárd „elhíresült” fotóval kapcsolatos véleményét, aki sommás szövegéhez érthetetlenül és igen méltatlanul egy az ügynökmúltról szóló, az SZFE-vel még telekinézises kapcsolatba sem hozható régi írását kapcsolta, olvastam Vidnyánszky Attila kapkodó, megbántott, dühös reakcióit, szervezetek, más egyetemek szolidaritásukról biztosító levelét, és az a szilárd véleményem, hogy ebben a politikai, gazdasági, kulturális őrületben egyedül az SZFE diákjai viselkedtek felnőtt emberként. Kiléptek a kocsmai diszkurszból.
Nyomtak egy pauzét – vagy hogy kicsit színházibb legyek – a kaotikussá váló események közben kiírtak maguknak egy úgynevezett asztali próbát, melynek célja a darab problémás részeinek, a szereplők motivációjának, a jelenetek értelmének és funkciójának megvitatása. Összeültek. És bezárták az egyetemet.
Hogy megváltozik minden, ugye? Pedig, és ezt egy remek rendezőnek tudnia kell, a kapkodásból, a muszájból, az erőből elfogadtatott instrukciókból nem születik jó, de még sikeres előadás sem. Ugyanakkor e huszonévesek saját jövőjükről való gondolkodása minket is helyzetünk, múltunk, hazugságaink, tévedéseink átgondolására kényszerít.
Tudom, talán túl pátoszos, és jelen valóságunk teljes spektrumát tekintve (hiszen sokszor eltagadott múltunk, szerepvállalásaink, az átkos máig nyúló csápjai, bűneink, félrenézéseink nem negligálhatók, múltunk velünk marad) talán nem is igaz, ha azt mondom, ők megpróbálják elvégezni azt a munkát, amit mi, mai ötvenesek, hatvanasok harminc éve halogatunk. Kilépnek a rájuk kényszerített örök múlt időből. A miénkből, a mi elcseszett narratíváinkból. Megállnak, szembenéznek.
Rendszerváltást akartunk 1989-ben? Igen. Demokráciát? Az néha éppen azzal jár, hogy az ember megáll, meg kell állnia, mert nem tiporhatja el az előtte állókat, sem azért, mert siet, sem azért, mert ideges, sem azért, mert igaza van, különösen nem azért, mert valamit haladéktalanul meg kell torolnia, az azzal jár, hogy megtanul közlekedni, és megpróbál szembenézni azzal, ami neki fáj, és ami másnak fájhat. Hogy minden megváltozott? Nem, minden nem, dehogy.
Épp ezért nem meglepő, de felettébb dühítő látni, hogy magukat nagyon is komolyan vevő emberek egy elmúlt kor viszonyrendszerében akarva, nem akarva szerepet játszó művészek fotóival, történeteivel hozakodnak elő, félreérthető, és az alapkérdéshez sehogy nem hozzákapcsolható írásokkal egyenesen az ügynökügyek piszkos világához kötve az érintetteket, semmivé téve egész szakmai és emberi valójukat, az ötven évvel ezelőtti múltba rángatva vissza a ma kérdéseit és eseményeit, mintha az Egyetem egykori bűnös kommunisták és besúgók Dél-Amerikája lenne, s közben nem veszik észre, hogy éppen ők és éppen ezzel hozzák létre újból és újból a megfelelés kötelező működéseit, élesztik fel a volt vala időt, s nem a múlt, a nemzeti múlt értékeit hagyományozzák a következő generációkra, hanem saját kispolgáriságuk jelenét, félelmeiket, vagy éppen valóban világraszóló tehetségükön ejtett sebek máig élő fájdalmait – csak halkan: a tehetség bajjal jár, kínnal, keserűvel, de nem jár parlamenti támogatással –, s mielőtt bárki megróna az előző tagmondatért, igen, liberális ember is lehet műveletlen és kispolgár és bosszúálló, s kavarhat épp akkora szart, mint azok a nemzeti urak, akik szemében az, aki szabadelvű, az eleve szarkavaró.
Nem, nem változott itt semmi a negyvenes, ötvenes évek óta a politikai vezetésben. Kurzusdarabokra jellemző dramaturgiai káosz jellemzi a szövegkönyvet, amiből játszanak. A politika teátrálisan előadott drámájával szemben a diákok kiállása viszont érvényes, jelenléttel bíró az időben kimerevített állítás.
Szolidáris vagyok ezekkel a fiatalokkal és drukkolok nekik, és nem (csak) azért, mert szembemennek egy kormány autokratikus intézkedéseivel, hanem mert imponáló visszafogottsággal viselték idősebb, mára színidirektorrá folyondárosodott, majdani pályatársaik alázásait (komolyan kérdezem, e sok kútfő bokszmérkőzés előtti súlymérésen érzi magát, vagy egy fontos oktatáspolitikai, színházszakmai krízis kellős közepén?), s ugyanilyen komolyan, ripacskodás és nyegleség nélkül fogadják most a szimpátia minden jelét.
Korunkban meglepő emelkedettséggel viselik azt a stílust, „módot”, ahogy róluk beszéltek, és nem vágtak vissza szenvedélyből egy flegma jelzőre, egy becsmérlésre, egy „pusztulatra”, egy „semmire sem jó”-ra, hogy huszonévesként bölcsebbek annál, hogy olyasmin sértődjenek meg, amit a – talán egykor hasonló kijelentésekkel megbántott, sebeiket máig felmutogató – „felnőttek” és „Nagy Emberek” gyalázatos módon az ő huszonéves világukra sercintenek, köpnek, mint tivornyás urak bál után a konflisba való behajózás előtt. Sokkal bölcsebbek, és ez imponáló, ha írókollégaként ökölbe szorul is a kezem, mert aki fiatalemberekre ezeket meri mondani, az hogy mer az oktatásukkal bármit is kezdeni?
Mit is akarnak? Mást, máshogy tanítani? A nemzeti jelleget, vonást, megközelítést, vagy nem is tudom, mit hiányolják az egyetem oktatásából? A „legnemzetibb nemzeti” kultúra a népi, dallam-, motívum- és szövegkincsünk. Ha a diákok elbeszélései alapján nem is hiszik el, hogy hány tanárnál, hány órán foglalkoznak vele, higgyenek abban, hogy Novák Eszter mellett mindenképpen találkoznak ezekkel az értékekkel is. Ahogy mással is, hiszen nem elsősorban a népi vagy nemzeti kultúra teoretikusait oktatják az egyetemen, hanem színészeket, rendezőket, operatőröket, akik nem árt, ha mesterségórákon megtanulják a színpadi mozgást, tanulnak művészettörténetet, világítást, vágást, színpadi mozgást, akrobatikát, s megtanulnak próbálni is, mert minden előadást (jobb helyen) elemző, értelmező beszélgetések, viták előznek meg, ahogy a Minisztériumnak is asztali próbát kellett volna tartani, mielőtt ennek a lassan királydrámává váló történetnek a legelején Semjén Zsolt egy szép nyári éjszakán beadta az Egyetem privatizációjáról (2010 előtt mennyire gyűlölte ezt a kifejezést a Fidesz) szóló törvényjavaslatot.
Mégis, hogy megváltozott azóta minden. A gazdák, a pedagógusok, a nővérek, a tűzoltók, az MTA tudósainak vagy a MÁV alkalmazottak problémái húsz éve összesen nem értek el ennyi emberhez, és nem verték ki a biztosítékot különböző státusú emberek ezreinél. (A figyelmet, a másik bajának megértését, a szolidaritást is tanulni kell, mint a maszkviselést, nem lehet az ember mindjárt gdanski melós.)
Nem az a kérdés, hogy lenne-e helye Vidnyánszky Attilának, s az általa képviselt értékeknek ezen az egyetemen. Tudása, tehetsége alapján egyértelműen igen. De nem álláshalmozóként egy fura összetételű kuratórium elnöki székében, hanem a Nádasdy-teremben, naponta dolgozva az általa vallott értékek átadásán, tanítva. Csak azt nem értem, miért nem erről beszélünk?
Mért arról kell vitáznunk, hogy az egyetemi autonómia miért fontos, sérülékeny és ezért támadhatatlan érték. Hogy az autonómia megvédése nem külföldről szervezett kormányellenes lázadás, hanem a szakmaiság alapja, s nemcsak a színházművészet terén. Ki akarna olyan építészmérnökkel dolgozni, aki órákig képes mesélni Kós Károly építőművészetéről, de a statikáról semmit sem tud? Lehetne arról beszélni, hogy annak idején akár Huszti Péter egykori rektor, akár Kerényi Imre miért nem tartotta elég fontosnak saját utánpótlásukról gondoskodni, s hogy utóbbi miért fordult inkább a politika színháza felé. Beszélhetnénk arról is, valóban, hogy miért nem hívtak meg akár óraadónak „nemzeti” vagy „jobboldali” mestereket, hogy csak egy, általam tisztelt nevet említsek, Koltai Jánost?
Beszélhetnénk arról, hogy jó irány-e valóban (s ezzel nem az egyébként fantasztikus színész-osztályvezetők tudását és elhivatottságát akarom kétségbe vonni!), ha egy egyetemen belül három azonos színházhoz tartozó művész vezet osztályokat. Beszélhetnénk arról, hogy hogyan változott meg az oktatás-szerződtetés módszere az elmúlt húsz év alatt. Korábban igazgatók vittek osztályokat, s a végzettek zöme náluk el is helyezkedhetett. (Ezt a rendszert is sokan kritizálták annak idején.) Beszélhetnénk arról, hogy a nemzeti direktor urak miért nem néznek vizsgaelőadásokat? Mért nem játszanak saját színházaikban Sütő Andrást vagy Németh Lászlót? Beszélhetnénk arról, hogy egyáltalán miért is szükséges ez az átalakítás? Hiszen a diákok nem egy olajcégek üzletembereivel kiegészített kuratórium vezette alapítványhoz, hanem a kiváló szakemberekkel bíró Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkeztek, s nyertek felvételt. Mindezek szakmai ügyek.
Beszélhetnénk ezekről a kérdésekről, de nem ezekről beszélünk. Arról beszélünk, hogy ötven éve ki mit csinált, mondott, vagy milyen fényképen szerepelt. Erről harminc éve kellett volna beszélni, vagy tíz éve, az első kétharmados győzelem után, ahogy azt igen sokan várták, vártuk is tőletek, uraim.
Mintha csak régi sértettségek fogaskerékrendszere működtetné még a hazát, amiben boldogulni kell. Mintha azokat, akikben „Thészeuszként” oly sokan bíznak, nem is a Minótaurosz érdekelné, hanem a labirintus maga. A diákok ugyanakkor valóban modellváltást kívánnak. Nem a „közjószág” átjátszását, nem a „nemzet” és a „kereszténység” szavak mögé rejtett hatalmi kielégülést, politikai praktikát, a hasonló kiszervezésekkel átláthatatlanná tett államot. Mi lesz a következő lépés? Nem tudom. De bármi jó és hasznos csak ebből a kiállásból, ebből az álomból lehet. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház sem lenne, ha nem hitt volna benne egy egykori, álmokkal teli fiatal.
Úgy vagyunk, mint egy jól megírt dráma végén, nyakig az értékvesztésben. Nem változott semmi, és közben minden megváltozott. Úgyhogy hajrá, „gyerekek”! Maszk nélkül, ha maszkban is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!