Az ellenzék tisztességes és kifizetődő járványpolitikai stratégiája az volna, ha elismerné, hogy jelenleg vakrepülés zajlik, az emberiség ugyanis nem tud eleget a vírusról. El kellene ismerni, hogy a bolygó jelenleg kényszerpályán mozog, amelyen két legitim érdek, az államok működőképessége és a járvány megfékezése közt egyensúlyoz. Márpedig a kormányoknak elégtelen információ birtokában is dönteniük kell így vagy úgy.
Ezért volt hiba nagyobb szigorért verni az asztalt, ezért volt hiba tavasszal Budapest lezárását követelni, ezért volt hiba előre temetni az egészségügyi rendszert. Ezért tévedés alternatív operatív törzsben gondolkodni, bármilyen gazemberségeket is tett a kormányzat a járványra hivatkozva, és bármilyen inkompetensnek is tűnt sokszor Müller Cecília, a közbizalom fenntartása és a szabályok betartása emberi életeket érhet.
Két területen viszont folyamatos nyomás alatt kellene tartani a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Először is: az adatok ismeretére, a különböző fertőzöttségi szintekhez tartozó járványügyi protokollok tételes szabályaihoz való hozzáférésre egy szabad polgár feltétlenül igényt tart. Nem a döntés jogát vitatja el, nem kezd végeláthatatlan vitákba, hanem egyrészt jogot formál azokra az információkra, amelyek a maga egyéni és családi szintjén döntési helyzetbe hozzák, másrészt látni akarja, hogy mivel számolhat a közeljövőben, mondjuk, a vállalkozásának milyen körülményekre kell felkészülnie. Orbán Viktor azzal, hogy visszatart közérdekű adatokat, azzal, hogy lerázza magáról a felelősséget, mint kutya a vizet, azzal, hogy sokszor önkormányzati hatáskörbe utalja a járvány elleni küzdelmet, kiszámíthatatlanná teszi a rendszert, és gyengíti az ország védekező képességét.
Másodszor: ugyanennyire problémás, hogy a járvány elleni védekezés legsúlyosabb terhét az egészségügyi és a szociális rendszerben dolgozók mellett a turisztikai és a kulturális élet szereplői viselik. Ez a két ágazat a magyarok biztonságának érdekében le lett állítva, a kormány pedig nem nyújtott hatékony segítséget kiszámítható anyagi juttatások képében. Az idegenforgalmi, vendéglátóipari és előadó-művészeti dolgozók úgy kényszerültek szolidaritásra, hogy a kormányzat velük cseppet sem szolidáris – hacsak személyükben Orbán Viktor nem hűséges vazallusait, esetleg azok strómanjait, üzlettársait, haverjait tisztelheti.
Érdemleges cselekvés helyett Orbán Viktor az ellenzéki önkormányzatok asztalára hajította az Airbnb ügyét – csakhogy az ajándékfalat mérgezett volt. Nem a főváros kapta az Airbnb szabályozásának jogát, hanem a kerületek, ami nonszensz, a parkoltatás kapcsán pedig már évtizedek óta egyértelmű, hogy ez a rendezés a korrupciót, nem pedig a hatékony működést szolgálja. A kerületek ráadásul a jogalkotás lehetőségének csak egy részét kapták meg. Orbán Viktornak eszében sincs átengedni az ellenzék pártjainak az Airbnb szabályozásának lehetőségét, mindössze annyit enged nekik, hogy betiltsák vagy időben korlátozzák azt – és jól kalkulál velük: tiltanak, amit csak enged nekik.
Köztudott, hogy az Airbnb működésének szigorítása a Mészáros Lőrinc, Orbán Ráhel és Tiborcz István érdekkörébe tartozó szállodalobbi szívügye, különösen úgy, hogy a következő években mindenki csökkenő turizmussal számol. Miért is ne ragadná meg a miniszterelnök ezt a kiváló alkalmat, és nyírná ki a jellemzően kistulajdonosokból álló konkurenciát – főleg, ha a piszkos munkát az ellenzék örömmel elvégzi.
És valóban örömmel végzi el. Az ellenzéki pártoknak azonnal és összehangolt ütemben kellett volna Orbán Viktor arcába visszadobni az alávaló provokációt, s ha a kormányváltásra hajtó politikusok annak a csekélyke hatalomra jogosító csörgőlabdának is képtelenek ellenállni, amit a jóságos miniszterelnök úr a kisállatdiszkontból hozott nekik, legalább azt tisztázhatták volna, hogy egy bérbe adott lakás után még senkinek nem kell korlátozásokkal számolnia, mindössze a vállalkozásszerűen működtetett Airbnb-„szállodákat” szabályozzák majd. Ehelyett az ellenzéki közbeszéd mindennapos része lett az Airbnb minél szigorúbb megrendszabályozása s leginkább a tilalma. Jó városházi kapcsolatokkal rendelkező baloldali szervezetek listákat készítenek politikusokról, akiknek ilyen típusú érdekeltségük van, a magas albérletárakért pedig kifejezetten az Airbnb szolgáltatását hibáztatják.
Ez a folyamat nemcsak a lakástulajdonosokat fenyegeti, akik jellemzően több nyelven beszélő, vállalkozó szellemű budapesti polgárok, és zömükben nem Fidesz-szavazók, hanem a budapesti idegenforgalomra, vagyis az Airbnb szolgáltatására épülő vállalkozókat és munkavállalókat, takarítókat, pultosokat, pincéreket, idegenvezetőket és előadóművészeket – kormány és ellenzék önkényes szabályozása elsősorban az ő megélhetésüket veszélyezteti. Ahelyett, hogy a szintén kiszolgáltatott helyzetben lévő ellenzéki politikusok egy súlyos válság idején némi szolidaritást tanúsítanának irántuk, inkább megfenyegetik őket, hogy szét lesznek verve. Ez ma az ellenzék ajánlata a döntően rá szavazó, tetemes GDP-t termelő budapestieknek.
Nem áll szándékomban a problémát pusztán erkölcsi felelősség és politikai haszon kérdéseként kezelni, holott jelenleg e megközelítés feldolgozása is nagy előrelépés volna. Az Airbnb szabályozása kapcsán két legitim érdek csap össze: egyik a magántulajdon, másik pedig a közérdek – amely ez esetben megfizethető albérleteket és élhető városi életet, nem pedig turistaskanzent jelent.
A magántulajdon kapcsán érdemes volna tisztázni, hogy miért pont az Airbnb szolgáltatásának megregulázása a budapesti albérlők létérdeke. Nem lehet, hogy a szállodákat volna érdemes inkább kollégiumokká, megfizethető szobákká alakítani? Hogyhogy nincs semmi gond azokkal a magánlakásokkal, amelyekben orvosi rendelő, ügyvédi iroda vagy épp civil szervezet működik, és amelyek forgalma legalább annyira terheli a társasházak nyugalmát, mint a rajokban érkező külföldi turisták? Érdemes volna észrevenni, hogy a járvány kitöréséig az albérletárak olyan városokban is drasztikusan növekedtek, ahol nincs jelentősebb Airbnb-forgalom.
Érdemes volna felismerni az egyszerű közgazdasági összefüggést: a tilalmak közegében még kevesebb lakás épül majd – ez pedig drágítani fogja az albérleteket. Nem volt olyan rég a szocializmus, hogy a magyarok ne emlékezzenek, miként voltak kénytelenek nemzedékek együtt élni a házgyári panelek ölelésében. Az albérletek őrzője a házinéni volt, aki kategorikusan tiltotta, hogy a bérlő vendéget fogadjon. A magántulajdonnal szemben tanúsított drasztikus fellépés e kort idézi meg – a folyamat legvalószínűbb kimenetele mégsem ez, hanem a szürkegazdaság megerősödése, az ügyeskedés kultúrájának újratanulása a késő Kádár-korszakból.
A lakáspiacra nehezedő nyomást az adózási szabályok újragondolásával, bérlőt és bérbeadót egyaránt védő törvényekkel, továbbá minél több bérlakás építésével kell enyhíteni. Az olcsó turizmus elsősorban nem az albérletárakat fenyegeti, hanem magát Budapestet, mégpedig azzal, hogy belső kerületei visszafordíthatatlanul skanzenekké válnak, ahol minden szolgáltatás a turizmusra optimalizált, a helyi közösségek megszűnnek, a városlakók élete pedig más kerületekbe szorul.
Ez azonban jottányit sem változtat azon, hogy egy társadalmon belül bűnbakokat képezni, középosztályos egzisztenciák ellen hergelni, magántulajdonnal szemben önkényesen fellépni súlyos felelőtlenség és lelkiismeretlenség. Fideszes tempó – ha így jobban érthető. Milyen öntudatos ez az ellenzék, amint Orbán Viktor lábához járul egy szemernyi hatalomért, s oly önfeledten gyakorolja azt bárkin, akin csak szabad, hogy a gazda nem érez egyebet, mint büszkeséget: ugyan melyik illiberális nemzetvezető dicsekedhet ilyen jól lábhoz szoktatott ellenzékkel? Az elégedettség tárgya aligha csoda: amilyen a gazda, olyan a kedvenc.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.
