Ma az ország Budapesten kívül a Szerencs-tiszaújvárosi választókörzetre figyel. Az október 11-ei időközi választás napján talán az is megadatik majd, hogy többet foglalkozik a média 42 völgyek közé rejtett faluval és várossal, mint a fővárossal. De nem csak akkor történik valami figyelemre érdemes a vidéken, amikor egy képviselő halálával időközi választást tartanak. A magyar történelem alakítására a vidék nem csak tőle független körülmények hatására válik képessé.
Az elmúlt napokban sokat jártam Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, és a kampány miatt fogok is még, de nem csak pártpolitikai okból látogattam el arra. Kis református közösségek ünnepeibe csöppentem bele Bódvaszilason és Abaújváron. Az időközi választásokon túl még a rendes kampányok azok az alkalmak, amikor a fontos politikusok figyelemre tartják érdemesnek a térképen is nehezen található, és a beszédekben is nehezen betűzhető falvakat. De attól még azok élnek. Orvosi rendelőre, az óvoda újrafestésére vagy csapadékelvezetésre nem csak négyévente van szükség egy-egy távolabbi településen. Ráadásul az egy-egy távolabbi településnek nemcsak átadott új épületegyüttesekre, felújított (de üresen kongó) műemlékekre, vagy értelmezhetetlen emlékmű-térkő kompozíciókra van szüksége – ezekre lehet, hogy nincs is –, hanem munkahelyekre, közösségszervezésre, szabad, a nagy politikától független önkormányzásra. Reményre.
A kormányzat, az államigazgatás, a szavazatokért megjelenési alkalmakat kereső politikusok és a pályázati győzelmeket trófeaként gyűjtő helyi hatalmasságok közös felelőssége az, hogy ne terméketlen beruházások valósuljanak meg „vidéken”. Az ózdi filmtörténeti emlékparkhoz hasonló fantáziátlan és tájidegen (EU-s) pénzégető kemencék sora olyan luxus, amelyet a végórái ellen küzdő falvak nem engedhetnek meg maguknak.
Szlovák határszél, Bódvaszilas. A rideg közömbösséggel meghúzott trianoni határvonal által körbeölelt – vagy inkább körbemarkolt – táj. Ahol az útszélen úgy váltakozik egymással a szlovák és a magyar állam, mint ahogy a késésben hazavágtató rabbi mögött a szombat és a péntek. Fű se nő, inkább kanadai aranyvessző a Kassa helyett most árokpartba csapódó vasúti sínek között. Ott van Bódvalenke, ahol épp a megmentésért született gyönyörű freskók válnak vakolatról vakolatra mégis az enyészetévé. Ott van Hídvégardó, ahol tort ül a viacolor a hagyományápolás, a közösségmegtartó nemzeti emlékezet és a jóérzés ravatalán. És ott van Bódvaszilas, ahol ökoturisztikai zarándokutat, gyerekházat adtak át a hétvégén. Az ország vérkeringésébe csatlakozó református gyülekezettel. De az egyházon túl helyi és visszaszármazó természetes hagyományápolás is zajlik, régi almafajták újrafelfedezésével, káposztanappal és közösségszervezéssel. (Ahol meglepetésemre már a kézfogás előtt azzal fogad az egyik környékbeli lelkész, hogy> „A Kötöttfogásból tetszett érkezni?”)
Oda kell állnunk azok mellé, akik nem törődtek bele a végórába! Ne a bódvaszilasi csodát csiholó közösségszervezők és polihisztorok legyenek azok, akik szorongva küzdenek minden lopott napért, amikor még nem pereg a vakolat. A parlament útvesztői legyenek azok a kohók, amelyek a remény stratégiáit dolgozzák ki. Nem a mandátum megőrzésének a reményét, hanem a vidék, az ország megmentésének a reményét! A politikusoknak semmi más dolguk nincs, de az nagyon, hogy meghallják azok kérését, akik működtetik az országot. Mert az ország működtetői nem a politikusok, hanem a református lelkész a határszélen, a gyógypedagógus a szegregátumban vagy a hobbiból tájházat építő mérnök. Nekik a szolgáik azok politikusok, akik jó politikusok. A közösség szolgáinak szolgái.
Abaújváron járva nyilallt belém az aggodalom, hogy van-e még remény törékeny falvainknak? Abaújvár a vármegye első központja volt, romjaimban, a földbe süppedve megmaradt földvára az országgal egyidős. Ma már nincs ott iskola, 200-an ha lakják, akikből töredéknyi a gyermek. Az elemekkel és az idővel vív harcot a falu pontosan 20 éve szolgálatot teljesítő lelkész házaspárja. Akik közösségi teret alapítottak, több száz fős rendezvényeket szerveznek, kézműves termékeket készítenek, és gond nélkül látnak vendégül hívatlanul betoppanó fél tucat vendéget is. Saját hitükön és lelkesedésükön túl külső segítséget is kapnak, és a maradandó sikerhez arra is szükségük van. Ezek lehetünk mi, az ország gyarapodóbb településeinek polgárai. De ezeknek kell lenniük a politikusoknak, akik szolgálatuk értelmének kellene tekinteniük, hogy az ilyen hősies vidék- és országmentő küzdelmek mellé vagy mögé (!) odaálljanak.
Illúzió abba az álomba ringatni magunkat, hogy Abaújvár odaveszhet, mert annyi nagy városunk van még! Bódvaszilason kihunyhat a láng, mert pislákol itt-ott a fővárosban. Csak az az esemény történelmi, és csak az a változás maradandó, amely a falvak végein is visszhangzik. Vagy inkább éppen fordítva.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
