1989 van. Hosszú, harcias és súlyos következményekkel fenyegető ellenforradalmazás után egyszerre csak az államminiszter az állam rádiójában azt meri mondani – miközben a miniszterelnök Amerikában (az imperialisták honában) vizitel épp –, hogy nem ellenforradalom volt az, hanem népfelkelés. Ásókkal és ecsetekkel borulnak le a tömegsírokhoz a 301-es parcellánál a csilpcsalpfüzike éneke mellett. Még pár hónap, újratemetés és rehabilitáció. Lassan fény derül mindarra, mi is történt a békét és fejlődést hozó kádári barakk vidámsága mögött, milyen véres sírokra épült rá a rendszer. Semmi nem úgy volt, mint aminek látszott. Nem voltak munkakerülők a lengyelek, akik a Szolidaritás vezetésével sztrájkoltak. Nem fasiszták, akik ’56-ról másként emlékeztek. Nem Stary Smokovec az, hanem Ótátrafüred. Nem népi demokrácia, hanem pártállami diktatúra.
Egy fiatal édesanya harcias párthűsége változott merengő önreflexióra a rendszerváltás hónapjaiban, „Anna, olyan csendes vagy manapság”, szóltak rá. Így mesélte az édesanyám, hogyan is zajlott körülötte, és hogyan is zajlott benne a változás.
Örökre kommunista marad ő a gyűlöletből építkező gondolkodás számára. Nemzetietlen és keresztényellenes. Mert nincs irgalom a gyűlöletnek. Nem léteznek árnyalatok. Nem számítanak a miértek. Nem látják és nem láttatják a másik embert, csak az ideológiai robotot, a Facebook-kommentelőt, aki gyűlöl, az maga is feloldódik egy formátlan eszmében. Ez a NER, ez a hideg polgárháború világa, amely nem korlátozódik csak egyik vagy másik pártra, hanem egy közgondolkodás a sajátja, egy torz gondolkodásé.
Miért írok minderről 2020 őszén, és hogyan jön a NER a rendszerváltás körüli számadáshoz? Mert politikai létünk változásai örökök. Nem kell ahhoz véres diktatúra, elnyomás és súlyos cenzúra, hogy az ember tévedjen, hogy kivetkőzzön magából, hogy megvezessenek bennünket, hogy hagyjuk magunkat megvezetni. Itt ülünk 2020 Magyarországán hatalmas árkokkal elválasztva egymástól, és még mindig félünk a bocsánattól. Félünk a másik ember arcán felfedezett gyarlóságban a magunkét látni viszont. Nekünk is szól, amit Jézus kora vallási elitje képmutatóinak mondott: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.”
Megrökönyödöm azokat a véleményformálókat hallgatva, akik megbélyegeznek engem azért, mert kész vagyok megbocsátani egy politikusnak korábbi romboló megjegyzéseit. Pedig Bíró László jobbikos politikus ma éppen úgy nem antiszemita és rasszista, mint amennyire az édesanyám sem kommunista, nemzetietlen vagy keresztényellenes. Vagy amennyire én sem vagyok NER-lovag hároméves ellenzéki aktivitás után.
Abban a rendszerben, amelyben a hatalom az abszolútum, a hazugság a mindennapi kenyér, és a félelem a habarcs, ott nincs helye az irgalomnak, ott az irgalom kifejezetten veszélyes. Ki ellen mobilizáljuk sajátjainkat, ha a sajátjaink a másikban embertársukra lelnek? Rendszerünk visszásságait és aljasságait függönnyel rejti el a hatalmon maradás szükséglete, hiszen ha más jön, lerombol majd mindent. De meddig lesz szükséges annyira ez a hatalom, ha kiderül, hogy a másik ember nem is annyira veszélyes? Végül pedig a legnyugtalanítóbb kérdés: kik vagyunk mi, ha nem tudjuk a másik emberrel szemben meghatározni magunkat?
A polgári gondolkodás a teljesítménnyel és a hagyománnyal szereti magát azonosítani. Radikális esetben a bűneinket is nevezhetjük teljesítményünknek, de sokkal helyesebb a bűnvallásainkat tartani annak. Gyarlósága és bűne pedig mindenkinek van. Annak, aki számon kéri az ellenzéket, hogy milyen jogon adja fel az elveit, megbocsátva egy „antiszemitának”, máris az a bűne, hogy méltatlanul ítél. Ráadásul sok esetben személyválogatóan, mert csak azokat ostorozza, akinek bűne „véletlenül” napvilágra került. Annak, aki a korábban rasszista politikust azóta megbánt rasszista mondataival azonosítja, a szeretetlenség a bűne. Annak, aki egy rendszer bűneiért a rendszert tudatlanul éltetőket teszi felelőssé, a súlyos aránytalanság. De tartást adhat a megbánt vétek, mert nehezebben követi már el azt újra, aki bűnét megszenvedte. Érettebbé tehet a megvallott politikai véleményváltozás, mert eszünkbe juthat, hogy a másik is változik.
A megbocsátás nem gyengébbé tesz bennünket, hanem megerősít a reménnyel. Azzal a reménységgel, hogy számunkra is lesz irgalom, mert mi is bántunk másokat, mi is elesünk, de nem akarunk a földön maradni. A megbocsátás befektetés a jövőbe, ami nem enged bennünket a múltban ragadni. Éljünk vele másokkal, de önmagunkkal szemben is, és akkor lezárjuk végre a véres és tragikus XX. századot.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40 számában jelent meg október 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/40. számban? Itt megnézheti!
