Noha a Hegyi-Karabah körüli, illetve szélesebb kontextusban az örmények és azerbajdzsániak, még szélesebb értelmezési keretben pedig az örmények és a körülöttük élő türk nyelvű népek közötti konfliktus hosszú múltra tekint vissza, Magyarországon csak pár hete jelent meg önálló műfajként a karabahi kérdésben való véleménynyilvánítás. Nincs is ezzel semmi baj, folyamatosan szorongatott polgári öntudatunk fontos eleme az, hogy tudunk és akarunk is álláspontot kialakítani a világ dolgaiban. Az viszont már valami egészen mást tükröz, amikor ezek a vélemények a legbizarrabb összeesküvés-elméleteket, vallási fanatizmust, nem létező napi politikai áthallásokat, vagy éppen a teljesen nyílt etnikai gyűlöletet jelentik. Pro és kontra.
A világ legtöbb országában a külpolitika egyfajta konszenzusos terület, hiszen ahogyan egy ország fekvése, adottságai, szomszédjai nem változnak meg naponta, úgy diplomáciai, külgazdasági és biztonságpolitikai érdekei is hosszú távon állandóak. Nem ritkán akár évszázadokon keresztül is. Sajnos Magyarországon az elmúlt 30 évben ezt a konszenzust nem igazán sikerült világosan kialakítani, lévén minden kormány a saját kedvenc témáit próbálta a külpolitika kereteibe beleerőltetni, majd pedig a Fidesz elkezdte az országot egy egészen más irányba navigálni, mint amerre előtte próbáltunk tartani. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy nem szabad feladni annak reményét, hogy egyszer Magyarország is képes lesz ciklusokon átívelő stratégiai tervek felrajzolására és végrehajtására.
Hegyi-Karabah, illetve szélesebb rátekintésben a Kaukázus konfliktusai így kétezer kilométeres távolságból számunkra tisztán külügyi, gazdasági és biztonságpolitikai kérdésekként jelennek meg. Ez nem azt jelenti, hogy amikor ezeket az eseményeket értékeljük, akkor ne vezethetne bennünket erkölcsi megfontolás. Sőt, éppen emiatt a távolság miatt tudjuk igazán elfogulatlanul értékelni a helyzetet. A diplomácia írott és íratlan szabályai és a nemzetközi jog pedig tiszta és éppen a Kaukázus esetében érthető és követhető iránymutatásokat adnak nekünk. Ezek alapján kell hát elindulnunk.
Mi az, ami alapján biztosan nem fogjuk megérteni a karabahi konfliktust?
Az elmúlt napokban számos meglehetősen leegyszerűsítő írás jelent meg a témában, amelyek közös jellemzője, hogy a karabahi háborút valami rejtélyes oknál fogva kiragadták teljes történelmi, etnikai és földrajzi kontextusából és gondolatban mintegy ideimportálták számunkra a Kárpát-medencébe. Igazán kár volt. Mi hát az, ami alapján nem fogjuk megérteni az örmények és azerbajdzsániak egymásnak feszülését?
„Karabah ősi örmény föld, amelyet csak hozzácsatoltak Azerbajdzsánhoz, mint Székelyföldet Romániához”: Hacsak az első világháború végének zavarában létrejött kérészéletű államokat nem számoljuk, a Kaukázusban az 1990-es évekig nem léteztek modern nemzetállamok. A területet évszázadokon át hol a perzsák, hol az oszmán törökök, hol pedig az oroszok (majd szovjetek) dominálták. Ezek a birodalmak hagyományosan „multietnikusak” voltak és alattvalóik nyelvét, etnikumát, vagy vallását nem a mai európai elképzelések szerint vették figyelembe (ha figyelembe vették egyáltalán). Éppen ezért a Kaukázus lakossága hagyományosan kevert volt minden tekintetben. Laktak örmények a mai Azerbajdzsánban és laktak türk nyelvet beszélő muzulmánok a mai Örményországban is. Volt, ahol létezett etnikai többség, sok helyen viszont nem. A XX. században így próbáltak meg nagyhatalmak határokat meghúzni, amelyek mögött aztán a XX. század végére megindul az etnikai blokkosodás is. Ennek tragikus fejezeteit most nem fejteném ki külön. Karabah lakossága a Szovjetunió szétesésekor többségében örmény volt, szignifikáns azerbajdzsáni jelenléttel. Ezeket az azerbajdzsániakat az örmények elűzték, vagy legyilkolták, az azerbajdzsániak pedig az ő többségi területeiken gyilkolták le, vagy űzték el az örményeket.
Az örmény védelmi minisztérium által közreadott képen az örmény hadsereg azerbajdzsáni tankokra lő a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah régióban (Fotó: MTI/AP/Örmény védelmi minisztérium)
A mai Karabah területén működő kvázi-állam emellett katonai okokból olyan területeket is elfoglalt, amelyek nem tartoznak a történelmi Karabahhoz és azerbajdzsáni többségűek voltak. Persze tudjuk, hogy még jóval a magyar honfoglalás előtt létezett a Kaukázusban egy örmény állam, de szerintem ezzel csak az érveljen egy vitában, aki kész még holnap visszaköltözni az Etelközbe, vagy jól beszél latinul és avarul. Ezt a vitát nem fogjuk tudni eldönteni.
„Az örmények keresztények, az azerbajdzsániak viszont síita muszlimok”: Ha a kérdés ennyire egyszerű lenne, akkor Azerbajdzsánnak nem pont a szintén síita Iránnal lenne még ellentéte az örményeken kívül… Igen, az örmények keresztények, az azerbajdzsániak pedig muszlimok. Jogos az a felvetés és magam is egyetértek vele, hogy a keresztény kultúrájú országoknak szolidárisnak kell lenniük egymással. Ám mindez nem jelentheti azt, hogy ha bárhol egy keresztény nép ellentétbe kerül egy más vallásúval, akkor automatikusan mindenben és minden körülmények között igazat adunk neki. Ez ugyanis nem szolidaritás lenne, hanem gőg és valamiféle vallási felsőbbrendűség kinyilvánítása, ami aligha állna összhangban a kereszténység tanításaival. Vagy legalábbis nem jobban, mint némely fideszes keresztény családapák életmódja.
„Azerbajdzsán politikai rendszere diktatórikus, emellett Baku jó kapcsolatokat ápol Erdoğan török elnökkel, ráadásul mindketten jó kapcsolatokat ápolnak Orbán Viktorral, miközben Örményország demokratikus(abb)”: A karabahi konfliktus valamikor a ’80-as évek végén pattant ki, amikor mind Jerevánban, mind Bakuban, mind pedig Sztepanakertben igazi szovjet kommunisták ültek a hatalomban. A függetlenné válás után Azerbajdzsán teljesen nyíltan tekintélyelvű irányt vett, míg Jereván egy kicsit kevésbé, de azért nem véletlenül kellett ott sem pár éve óriási tüntetésekkel kormányt dönteni.
Recep Tayyip Erdogan török elnök és Orbán Viktor miniszterelnök Budapesten, a Várkert Bazárban tartott sajtótájékoztatón 2019. november 7-én (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
A karabahi konfliktust mindez egyáltalán nem zavarta, folyt tovább rendszereken átívelően. Ne keverjünk bele hát napi politikát mi sem. Orbán Viktor pedig nagy tehertétel Magyarországon, de túl azért ne misztifikáljuk: a Kaukázusban szerintem még nem sokan hallottak róla. Az Azerbajdzsán és Törökország közötti kapcsolat sem kormányfüggő: a két nép kultúrája és nyelve is igen hasonló, és ahogyan a világ spanyol, francia, angol, vagy éppen német nyelvű országai minden esetleges ellentétük ellenére is sok tekintetben együtt mozognak a nemzetközi porondon, úgy éppen ezt próbálják tenni a türk nyelvű népek is. Nem Erdoğan találta fel mindezt és nem is vele fogjuk eltemetni a türk népek testvériségét.
„Nemrég emlékeztünk október 6-ra és az aradi tizenhármak között is voltak örmények, ráadásul Magyarországon van örmény nemzetiség is”: Így van, ahogyan az aradi vértanúk között volt német, horvát és szerb származású is, Magyarországon pedig 13 elismert nemzetiség él, mégsem ez alapján szoktuk értelmezni sem az 1848-as forradalmat és szabadságharcot, sem pedig a más országokkal való esetleges vitáinkat. Furcsa volna, ha valakit azért pisszegnénk le, amikor éppen Romániával vitatkozunk nemzetiségi jogokon, mert hazánkban él román nemzetiség, Gozsdu Manó örökségét pedig mindannyian elismerjük. Szeressük és becsüljük örmény nemzetiségű honfitársainkat és adjunk meg minden segítséget kultúrájuk ápolásához. De azt hiszem, hogy ennek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy mit gondolunk Jereván külpolitikájáról.
Mi az, ami alapján józan, jól megérvelt és más kérdésekben is koherens álláspontot tudunk kialakítani?
A nemzetközi jog elég pontosan járja körül az államok szuverenitásának és területi integritásának kérdését. Ugyanakkor a XXI. századra szerencsére egyre inkább eljutunk oda, hogy bizony a jogok mellé kötelességek is járnak még egy állam számára is. Minden államnak joga van megvédeni saját területét, ugyanakkor kötelessége megadni a területén élő nemzetiségeknek a kollektív nyelvi, vallási, politikai és egyéb jogokat is. Az általunk is irigyelt Nyugat-Európában ennek a gondolatnak az alapján jött létre a területi és kulturális autonómiáknak az a rendszere, amelyeknek a Székelyföldre vagy éppen Kárpátaljára való kiterjesztését a néppárti Jobbikkal már régóta szorgalmazzuk.
Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy a valóságtól elrugaszkodott képzeteket kergetek. Magam is tudom jól, hogy az azerbajdzsániak és az örmények közötti konfliktus jóval mélyebb annál, mint hogy Hegyi-Karabah pár hét alatt egy jól működő örmény autonóm területként kezdjen el funkcionálni egy demokratikus Azerbajdzsán keretei között. Jelenleg ehhez egyik fél sem tudott még felnőni. Ugyanakkor, amikor arról beszélünk, hogy hogyan oldhatnánk meg egy ilyen több mint negyedszázados háborút, akkor az ideális megoldást kell keresnünk. Nem tehetjük meg, hogy megalapozatlan értékítéletekkel magunk is valamelyik oldal konfliktuskereső politikusainak oldalára állunk.
Nem utolsósorban, ha már mindenképp szeretnénk a Kárpát-medencére vonatkozó analógiákat látni, az a célkitűzés, hogy a Kaukázusban demokratikus keretek között, a nemzetiségeiket elismerő és sokszínűségüket tiszteletben tartó államok működjenek, az éppenséggel a mi szomszédságunkra nézve is érvényes kívánalom. Harminc év háborús készültség és egymás elűzése pedig nagyon nem az.
A szerző a Jobbik EP-képviselője. A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
