Nincs olyan nagy különbség a hála, a taps és az ünneplés, valamint a hálátlanság, az irigység és a düh között – a magyar társadalom jelenleg épp az orvosain demonstrálja ezt. Orbán Viktor újabb húzásával felszínre hozta a létező érdeksérelmeket, és felszította a társadalmi irigységet, hogy azok energiáit hatalmi erőműveibe csatornázza.
Nem tudni, mi célt szolgált a Magyar Orvosi Kamara követelésének elfogadása, ilyesmit ugyanis az elmúlt tíz évben Orbán Viktor még nem tett. Ha eddig bármit is adott vagy emelt, azt soha nem követelés hatására tette, hanem mindig politikai marketingesek által kidolgozott külsőségek közt, adományként juttatta, ahogy az egy jó királyhoz illik – ezúttal azonban nem így történt.
Orbán Viktor ezúttal elfogadott egy követelést, amely önmagában jogos, az egészségügy problémáit azonban korántsem oldja meg, sőt: ott további bérfeszültséget teremt, hisz a szakápolóknak, a műszaki dolgozóknak és a körzeti orvosoknak legalább ekkora fizetésemelés járna. Orbán Viktor ráadásul ezt a korlátozott bérkorrekciót is csak azzal a feltétellel hagyta jóvá, hogy ezzel párhuzamosan nemcsak a hálapénzt tiltja be, hanem a másodállást is, ami ilyen gyorsan és drasztikusan megvalósíthatatlan, ezért hallatlanul inkorrekt, és minden bizonnyal alkotmányellenes is. S mert ez sem elég, Orbán Viktor megköveteli, hogy bármelyik orvost bármikor átvezényelhessék két évre az ország bármelyik egészségügyi intézményébe, amely intézkedés legfeljebb a hadseregben fordul elő – civilt ilyesmire utasítani példátlan gyakorlat Európában.
A miniszterelnök „nagyvonalú” döntése nyomán az orvosok, akik eddig egyöntetűen szorgalmazták a béremelést és a hálapénz tilalmát, két táborra szakadtak. Az egyik tábor tagjainak nincs vagy alig van magánpraxisuk, és nem félnek az áthelyezéstől, úgyhogy ők jó ajánlatot kaptak – a másik tábor számára azonban ez az intézkedés ezekkel a feltételekkel elfogadhatatlan. Orbán Viktor sikeresen megosztotta az orvosi kamara mögött álló orvosokat, továbbá a kamara és az orvostársadalom ellen fordította az ágazat azon munkavállalóit, akik nem kapnak béremelést, akik megalázó fizetésből ágytálaznak, vesznek vért, vagy szolgálnak körzeti orvosként az egészségügyi rendszer végváraiban. Mi lesz ennek a következménye? Hányan mondanak majd fel? Hányan döntenek majd úgy, hogy inkább az eddig másodállásban folytatott magánpraxisukból hoznak létre maguknak főállást? Mert szemérmetlen hazugság, hogy mindenki orvosbáró, akinek magánpraxisa van, szemérmetlen hazugság, hogy minden magánpraxis az állami infrastruktúrán élősködik – a közbeszéd azonban ijesztő tempóban egyszerűsítette eddig a helyzetet.
A magyar társadalom maga is morog és háborog: hogyhogy az orvosoknak még ez sem elég? Az egyszeri kisember végre megélheti a félistenekként tisztelt orvosok iránt évtizedeken át elfojtott ingerültségét: mi az, hogy még mindig verik az asztalt, hisz megkapták, amit akartak – bárcsak az én fizetésemet emelné Orbán a duplájára, bárcsak nekem tiltaná, hogy másodállást vállaljak! Két héttel ezelőtt még nagyon világos volt a képlet: a társadalom hősként tekintett az egészségügyi dolgozókra, s kétség sem fért ahhoz, hogy az ellátórendszer nyomorúságos állapotáért egyedül a kormányt terheli a felelősség.
Most azonban fordult a kocka: Orbán Viktor mesterien játszik az irigység húrjain, ugyanazt a dühöt szítja fel, amelyet hetven éve Rákosi Mátyás korbácsolt a kulákokkal szemben. A lakájmédiában már készülnek a cikkek arról, hogy időszerű lenne, ha az orvosok befognák végre a pofájukat. A szolgasajtó pribékjei kéjes örömmel festik le az orvosbűnözőt, aki hálapénzért tartja a markát, már amikor hajlandó egyáltalán bemenni a munkahelyére a BMW-jével, mert ha csak teheti, a magánpraxisában fusizik – úszómedencés házban él, és még siránkozik, hogy nem elég neki a megduplázott munkabér! Hiába nem igaz mindez húsz orvosból tizenkilencre, mégis ez az „érvelés” ég a tömegek retinájába. S láss csodát: máris nem a tíz éve működő Orbán-rendszer meg az elmúlt harminc év elitje felelős az egészségügyi rendszer állapotáért, hanem a kapzsi és mohó orvosok, akik oly megosztottak, hogy a leggyalázatosabb vádak ellen sem tudnak hatékonyan védekezni.
S a fenti gondolatkísérlet mindössze a rövid távú politikai számítást, a Magyar Orvosi Kamara elhiteltelenítésére tett kísérletet mutatja be. Ennél is ijesztőbb belegondolni abba, hogy mi van, ha Orbán Viktor mindent akar, mi van, ha ez nem pusztán politikai taktika, hanem a menetrend szerinti gazdasági megszállás előkészítése. Hisz Orbán már kilökte az ellátórendszerből a biztosítással nem rendelkező „potyautasokat”, vagyis a magyar társadalom legszegényebb, legiskolázatlanabb tagjait, a szegregátumok lakóit, akik nem értik a közéletet, így azt sem tudják, mi történik velük.
Ha tömeges felmondások következnek, ha az orvostársadalom jelentős része úgy dönt, hogy inkább a magánpraxist választja, az ellátás színvonala a már jelenleg is kritikus szint alá esik majd. A bűnbakok természetesen a pénzéhes orvosok lesznek, s már a középosztály is hozzá akar majd férni a sokkal drágább, de sokkal megbízhatóbb magánszolgáltatásokhoz. Orbán Viktor széttárja karját: nincs mit tenni – s még nagyobb erőkkel tereli a társadalom felső rétegeit a magánbiztosítások felé. Caesar mindent elkövetett, de ha a nép kéri, engednie kell. Ahogy aztán híznak a magánbiztosítók, ahogy egyre több állampolgár kerül ki az állami rendszerből, végre sor kerülhet az egész folyamat tényleges céljának megvalósítására: teljes kórházak privatizációjára – hisz a jelenlegi ágyszámra nem lesz többé szükség.
Épeszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy egy ennyire összetett és elzüllött rendszert egy pársoros törvény meg az orvosok egy részének bérrendezése majd rendbe tesz. Épeszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy Orbán Viktor két évvel a választás előtt, egy világjárvány küszöbén, gazdasági összeomlástól fenyegetve valós reformot akar végrehajtani, miután ez tíz éven át eszébe sem jutott. Az egyetlen kérdés, hogy ez kommunikációs trükk-e, vagy inkább a rég várt lehetőség, hogy a miniszterelnök végleg eltörölje a gazdagok és szegények, az egészségesek és betegek meg a fiatalok és öregek szolidaritáspárjait, amelyekre eddig a hazai egészségügyi ellátórendszer épült.
Mi sem tárja fel éktelenebbül a törvény szövege mögött húzódó mértéktelen cinizmust, mint a tény, hogy az egészségügyi dolgozók harminc éve várnak a méltányosnak nevezhető bérrendezésre – arra, hogy fizetésüket a tudásuk, a munkájuk és a felelősségük alapján kapják ahelyett, hogy a lelkiismeretüket zsarolják, és korrupcióba kényszerítik őket. Harminc éve forog ugyanaz a lemez, és harsogja, hogy erre nincs pénz, holott a politikusok fizetésére valahogy mindig volt. Most egy súlyos gazdasági válság felé menetelve, összeomló költségvetési számok mellett a kormányzat valahogy mégis „talált” pénzt a részleges bérrendezésre. Amikor sokkal jobban ment az országnak, hogyhogy nem volt erre egy fillér sem? Talán csak nem azért, mert 2010 óta épp ugyanolyan lelkiismeretlen gazemberek vezetik Magyarországot, mint az addigi húsz, hatvan és kilencven éven át?
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
