Itt van az ősz, ilyenkor a háziasszonyok keze alatt ég a munka: az egyik lekvárt főz, a másik kukoricát morzsol, a harmadik könyvet darál. A párkák pedig fonják-fonogatják ennek a megbolondult kicsinyke országnak a sorsfonalát.
Ezt a cikket tényleg csak azért írom, hogy mindenkit magamra haragítsak. Ami Dúró Dórát illeti, vele semmi dolgom: a nyilvános könyvdarálás nem számít érvnek egy súlyos erkölcsi kérdés körül zajló vitában. A csapdahelyzetet azonban, amelyben nem lehet többé értelmesen semmit megbeszélni, mégiscsak ő és a hozzá hasonlóak csinálják nekünk, akik pénzt, médiahatalmat, darálót nem kímélve – édes anyanyelvünket a legkevésbé – újra és újra visszaterelgetnek bennünket a kultúrharc mocskos lövészárkaiba, hogy onnan lövöldözzünk egymásra.
Célra tarts, tűz! A könyvdaráló exhibicionistát talán észre sem vesszük, ha nem keletkezik körülötte éktelen hangzavar. Hogy micsoda egy nyilas tempó már ez a nyilvános könyvgyalázás. Jó, ebben van valami. Demostaztán. Soha ennyire könnyű helyzetben nem voltak a melegjogok hazai védelmezői, mint amióta darálóval támad rájuk a kormány által lízingelt kis szélsőjobboldali párt kultúrpolitikusa. (Tenném idézőjelbe, de nem tehetem, valóban kultúrpolitikus, az ország háza a munkahelye. Az ám.)
Kimondhatják végre, feketén-fehéren: aki ellenzi, hogy gyerekeink mesekönyvében a királyfiak egymásba szeressenek, az mind homofób, rasszista, szélsőjobboldali kirekesztő és ami csak a csövön kifér. Ezt hallva, persze, a túloldal sem titkolja többé hazafias meggyőződését, hogy ilyen mesekönyveket, bizonytalan identitású mesehősökkel, négyszögletes kerek erdőkkel és egyéb, a serdületlen ifjúság világképének elbizonytalanítására alkalmas fordulatokkal csak szabadkőműves libernyákok nyomtatnak és terjesztenek, tiszta magyarságunk megrontása céljából, Soros György és ügynökei pénzén. Dömdödöm.
És akkor megszólal Bagdy Emőke. A pszichológus professzor egyesek szerint vitatható, de mindenképpen komoly és megfontolásra érdemes szempontokat említ, hogy miért nem kellene terhelni a kis mesehallgatókat ebben a korban ilyen, számukra nehezen vagy sehogy sem feldolgozható témával. Hiszen a mesék azért mesék és nem álcázott társadalomismereti tankönyvek, mert a világ rejtelmeiről olyan szimbólumrendszerek közvetítésével tudósítanak, amelyekben a királyfiak akkor is királylányokba szeretnek, ha az utóbbiak később sárkánnyá változnak vagy kackiás bajuszuk nő. (Ezt nem ő mondja, ezt én mondom. Minden idők meséi, főleg a népmesévé csiszolódott alapmesekincs igenis felkészít – az életkornak megfelelő módon – egy bonyolult, sőt veszedelmes valóság bizalomteli befogadására.)
Itt kezdődhetne a komoly eszmecsere, komoly dolgokról. De nem kezdődik, hanem fogja magát a pszichológus szakma liberális oldala, tetszik érteni, a szabad véleménynyilvánítás bajnokai, és a helyett, hogy vitába szállnának, lázasan aláírásokat gyűjtenek, ELHATÁROLÓDNAK Bagdy Emőkétől. S az ellenoldalt sem kell ám félteni: már gyűlnek azoknak az aláírásai, akik az elhatárolódóktól kívánnak sürgősen elhatárolódni. Tiszta őrület! A helyett, hogy megérteni próbálnák egymás érveit, és közvetíteni a sérült lelkek traumatikus konfliktusában. Pszichológusokról lévén szó, akiknél a megértés és az együttérzés a szakmai minimum.
Miről is volt szó? Ja, valami mesekönyvről. Egyetlen mesekönyvről az évente megjelenő sok száz közül. Nem lesz belőle kötelező olvasmány. Ha elfogy, az is csak Dúró Dórának köszönhető. Nyugodtan ki is lehet próbálni, nem lesz sikere. A normális szülő majd összevigyorog a gyerekével, hogy ilyen is van, hát miért ne, találkozik a gyermek a neten (meg az utcán) ennél zavarba ejtőbb történetekkel is. Használni, mondjuk, senkinek sem fog. Mert mire a kiszemelt célközönség, évekkel később, esetleg valóban szembesül a maga rendhagyó nemi identitásának problémáival, addigra rég elfelejti az egymásba habarodott királyfikat.
De hát nem is róluk szól ez a nyilvános vitának álcázott rendgyakorlat. Bennünket reguláznak, állítólagos értelmiségieket, akiknek hivatása a tudás megújítása és közvetítése volna – harag és előítélet nélkül, ahogyan elődeink mondogatták. Hogy el ne felejtsük, melyik gyűlöletközösséghez tartozunk. És hogy jól megjegyezzük: az igazság mindig fekete és fehér, „ők” folyvást hazudnak, „nekünk” ellenben mindig igazunk van. Hogy árulás az ellenféllel szóba állni, fontolóra venni a véleményét, kételkedni a mieink feltétlen igazában. Hová vezetne ez?
Olvasna még Lányi Andrástól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
