Nem tudom, feltűnt-e a nyájas olvasónak, hogy az elmúlt másfél évtized fölösleges volt. Megy most ez a nyűglődés, hogy közös listával kell-e legyőzni Orbán V.-t, vagy van más módja is, ám elfeledkeznek a delikvensek egy érdekes nüanszról. Holott ha nem feledkeznének el róla, akkor nem is kellene nyűglődniük. Sejtettem, hogy ezt meg kell magyaráznom kontextusosan.
Amikor a világpolitika úgy döntött, hadd következzen be rendszerváltás a régiónkban, akkor Magyarország ripsz-ropsz kettészakadt. Lettek a konzervatívok és a liberálisok, és hozzáláttak, hogy kikaparják egymás szemét. A helyzet egyre fokozódott, főleg azután, hogy egyes mértékadó – igaz, ritkán mértéktartó – várakozásokkal ellentétben az úgynevezett jobboldal nyerte az első szabad választásokat. Megesik, hogy a kígyó elesik, mondta a kobra, és eldőlt jobbra.
A kétpólusú szisztéma mindenesetre máris készen állt. Ezt az sem törte meg, hogy a liberálisokat felzabálta a megreformált utódpárt, és az sem, hogy a kormányzás fáradalmaiba belerokkant konzik összeroskadtak, mint a colostok. Ott volt a szabad térség üresen, érkezett a tehetséges Orbán V., magáévá tette, és hozzálátott az építkezéshez. A struktúra ezáltal mit sem változott, egyenlőhöz közeli erők küzdöttek ’98-ban, ’02-ben, ’06-ban is. Az első két alkalommal meglepetés történt, harmadjára papírforma érvényesült. Csakhogy a botor Gyurcsány F. jóvoltából meglibbent a pillangó szárnya Őszödön, és nyomában valóságos tornádó kerekedett. A két pólus megreccsent, és elkezdődött a fölösleges másfél évtized.
A politikába vágyó személyek és az érdeklődő úri közönség egy része úgy érezte, nem elég, ami van. Nem elég jó sem az egymás után kétszer bukó Orbán V., sem a hazudós Gyurcsány F. Alternatívákat akartak, Jobbikot, LMP-t, később Momentumot, miegymást. A leamortizálódott rendszerváltók közben eltűntek, a híres utódpárt is kettészakadt. A ’10-ben győztes Orbán V. meg úgy dörzsölte a tenyerét, hogy szikrát hányt, és azt mondta: nevezzük az új konstellációt centrális erőtérnek. Ez bejött, azóta még kétszer keletkezett kétharmad.
Ám az élet megy tovább, és a sok kis párt a sok nagy pofonból tanulván rájött: külön-külön nem megy, elkezdtek hát összefogásban gondolkodni muszájból. Meglett az eredménye, ’19-ben megnyerték a főpolgármester-választást. Ebből azt a tanulságot vonták le, hogy szoros együttműködésre lesz szükség ’22-ben is. Nyomban össze is dugták a fejecskéjüket, és azóta úgy tartják. Csak akkor nem, amikor mondani szeretnének valamit. Egyedi mondanivaló híján mindig ugyanazt: óegygé. De egyformán, ugyanazzal a hanglejtéssel és hangerővel. Nincsen már köztük semmi különbség.
A centrális erőtérnek tehát befellegzett. Érthető. A kormánypárthoz képest mi is lehetne jobbra – talán Dúró Dóra a darálójával, de azt is ki akarják csavarni pici kezéből –, míg a baloldal rég elveszítette baloldal jellegét. Személyek vannak, ambiciózusak, akik külsőleg megkülönböztethetők, tartalmilag nem. Ahonnan elindultunk, ismét ott vagyunk. Két pólus, lehet, hogy egyformák is méret szerint most. Mint régen. Hogy a frontemberek is ugyanazok, az bónusz, és épp az teszi olyan otthonossá az egészet. Érdemes lenne ezt evidenciában tartani szerintem. Ilyen hosszú fölösleges kanyarokat tenni ugyanis tényleg fölösleges. Hiszen a nóta, lám, mindig ugyanaz marad. Hallgassa a fene.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41 számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
