Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Kovács Bálint és a színjátszás etnikai szempontjai

Szerző: | 2020. november 06., 14:20 | Publicisztika

Pintér Béla (Fotó: Halász Nóra/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Amikor a metoo-aktivizmus begyűrűzött Magyarországra, sokan azt várták, hogy a munkahelyi zaklatások, a szerep- és pozícióosztó díványok ideje, a nagy hatalmú, befolyásos férfiak uralmának kora egyszer s mindenkorra véget ér. Mindenki tudta, hogy ez valós probléma, mellyel kapcsolatban civilizált ember nem állhat máshol, mint a gyengék, a kiszolgáltatottak, az áldozatok pártján. Arra azonban senki sem számított, hogy a gyengék, a kiszolgáltatottak és az áldozatok helyére Sárosdi Lilla asszony képében egy nagy hatalmú, befolyás színésznő tolakszik majd, hogy több évtizedes sérelméért elégtételt vegyen. Az ügy hullámai elsöpörték Marton Lászlót, aki a kifogásolt helyzetben valóban ízléstelenül viselkedett, az ellene zajló hajtóvadászat és nyilvános megszégyenítés azonban semmiképp sem állt arányban bűneinek mértékével – egészsége hamarosan megroppant, és két évvel később már halott volt.

HIRDETÉS - AIP

Aztán Habony Árpád egy váratlan mozdulattal kicsavarta a metoo-kártyát a genderradikálisok kezéből, hogy a maga céljaira használja fel – levadászta vele Havas Henriket, majd megpróbálta levadászni Donáth Annát, s annak lelkész édesapját, aztán pedig a Gothár-ügyet felhasználva rontott a színházi szcénára és a Színművészeti Egyetemre. E keserű tapasztalat nyomán ragadtatta magát Máté Gábor, a legnívósabb magyar nyelvű színház, a Katona igazgatója, a hazai kulturális élet egyik legfontosabb és legprogresszívabb alkotója és vezetője arra a vállalhatatlan kijelentésre, hogy a zaklatási ügyeket „nem szabad nagy dobra verni, talán kisdobra sem”, mert csak a színház kerülhet miattuk bajba.

HIRDETÉS - AIP

Azt az alapvető és nyilvánvaló tanulságot, hogy a tengerentúlról importált, végtelenségig egyszerűsített és dogmákká parancsolt divathullámokat egy kulturális közegnek csak addig és annyira szabad átvennie, hogy azok nyomán se az elemi igazság, se az elemi humánum ne sérüljön, már nem sikerült levonni. Nem is a Me Too-mozgalommal van baj, hanem azzal, amikor a sérelmi kártya univerzálissá válik bármilyen helyzetben, ahol egy nő rosszul érzi magát. Nyilván fel kell lépni a munkahelyi zaklatásokkal szemben, de az írott jogot és az ártatlanság vélelmét igenis tiszteletben kell tartani, konkrét ügyek megtárgyalására pedig nem a kommentfal, hanem a bíróság alkalmas.

A hazai nyilvánosság olyannyira nem tanult semmit, hogy Kovács Bálint, a Hvg politikai komisszárja színikritika címén a legszélsőségesebb és legaljasabb vádak sorával illeti Pintér Bélát annak legújabb darabja a Vérvörös Törtfehér Méregzöld kapcsán. A szerző „egy tüntetésekkel és szobordöntésekkel járó kulturális forradalom után” a győztesek magabiztosságával oktatja ki Pintért elemi civilizáltságból – bár a „forradalom”, melyre hivatkozik, ma már számos baloldali értelmiségi szemében tűnik inkább 1968 szellemével szemben zajló ellenforradalomnak, sőt ellenforradalmi terrornak. Az a mozgalom, amely ledönti Kolumbusz és Churchill szobrait, amely elnémítja és kitörli a kultúrából a másként gondolkodókat, az a mozgalom, amely legnagyobb kulturális ikonjaiból, Woody Allenből és Joanne Kathleen Rowlingból közellenséget gyárt, biztosan az az iránytű, amelyre érdemes rábízni a magyar kultúrát és a magyar közéletet? Érdemes a forradalmi hevület kétes önbizalmától eltöltekezve tudomást sem venni arról, hogy a magyar társadalomnak mind a múltja, mind a válsága, mind a bűne, mind a szenvedéstörténete teljesen más, mint ami a tengerentúlon felfakadt?

Ez azonban már nem döntés kérdése – hacsak nem szobordöntésé: megkezdődött a vadászidény, a Hvg színikritikát idéző politikai vádiratának szerzője, Kovács Bálint pedig mindjárt azt a Pintér Bélát helyezte célkeresztbe, akinek a trófeája a legértékesebb. Hisz Pintér Béla színháza a balliberális közeg egyik legfőbb igazodási pontja: megkérdőjelezhetetlenül a legautonómabb, a leggondolatébresztőbb és a legkritikusabb kulturális műhely. Ezt a Pintér Bélát levadászni és kicsontozni nyilván a legnagyobb haditett. Újabb frontot kell nyitni, hisz nem elég a hivatalos kultúrpolitika, amely elnémítaná a szabad színjátszást, íme a kiváló alkalom a kultúrbalos élcsapatnak, hogy ugyanezzel az igénnyel lépjen fel.

Kovács Bálint azt sérelmezi, hogy a szereplők cigányokat játszanak, holott nem is cigányok – ráadásul sztereotip nyelvezettel beszélnek. A kinyilatkoztatás megfellebbezhetetlen: „Civilizált fehér ember ma már nem kezdi el bizonygatni, hogy de a sértett feketének nem is kellett volna úgy a szívére vennie, mert nem az ő véleménye a fontos, hanem az utánzott emberé, mert az adott csoport tagjain kívül más nem ítélheti meg, mi bántó a közösség számára.”

A Pintér Béla által elkövetett bűn súlyosságának érzékeltetésére Kovács Bálint párhuzam gyanánt a „blackface” kulturális precedensét állítja. Tanulva az intelemből meg sem próbálom előadni, mennyire összetett kérdés a „blackface”, hisz ez egy amerikai közéleti diskurzus, amely elsősorban a tengerentúli feketék problémája, melyet Kovács Bálint és elvtársai szerint egy fehér bőrű, európai ember meg sem érthet. Mindössze arra az arcpirító hazugságra mutatnék rá, melyet Kovács Bálint fajbiztos úr alábbi mondatában elővezet: „A filmiparban például évtizedek óta konszenzus van arról, hogy fehér színész, ha »fekete szerepet« játszana, nem mázolhatja barnára az arcát és a bőrét, mert függetlenül minden szándéktól, ezt a megidézett kisebbség tagjai sértőnek, bántónak, érzéketlennek tarthatják és kész.”

Az évtizedek óta tartó állítólagos konszenzus tesztelése érdekében Kovács Bálint esetleg megnézhetné a Trópusi vihar című kultfilmet, melyet 2008-ban mutattak be a mozik egy olyan hírhedten rasszista alkotó rendezésében és főszereplésével, mint Ben Stiller. E filmben a fehér bőrű Robert Downey Junior feketére maszkírozva játszik feketét – blackface alert! Jelzem továbbá Kovács Bálintnak, hogy Robert Downey Junior a fekete Kirk Lazarus szerepében nagyon sztereotip módon beszél. Értem én, hogy a jelenleg uralkodó kultúrharcos légkörben ez a film – mint oly sok egyéb alkotás – nem készülhetne el, ez azonban nem konszenzus, hanem terror eredménye, amely remélem, hamarosan véget ér.

Az érzékenység persze továbbra is fontos kérdés. Kovács Bálint szerint „az adott csoport tagjain kívül más nem ítélheti meg, mi bántó a közösség számára”. Milyen árulkodóan hordozza a fehér felsőbbrendűség gőgjét és gyarmatosító agresszivitását az a médiapillanat, amikor Kovács Bálint, a Hvg szőkésbarna hajú, kék szemű szerzője a magyar cigányság nevében érzékenykedik – miközben leszögezi, hogy ezt csakis cigányok tehetik. Akkor hogy is van ez? Egyes kiváltságos fehér bőrűeknek azt is szabad, amit szerintük egyáltalán nem szabad?

Érdekes kérdés, hogy vajon mi alapján azonosította be a szerző a darabban szereplő színművészek származását? Hol lehet megtekinteni azt a listát, amelyből Kovács Bálint kvótaügyi szakember dolgozik, s amelyből kiolvasható, hogy etnikailag ki milyen szerep eljátszására alkalmas? Eddig azt képzeltem, hogy ilyen listák a második világháború óta nincsenek, Kovács Bálint azonban oly precízen kalkulál a szereplők származásával, hogy azt kell hinnem, valamelyik szalon újraalkotta a színészek faji névsorát, hogy a kritikusok legújabb nemzedéke a színjátszás etnikai szempontjait hetvenöt év múltán újra felvethesse.

Az az álláspont, hogy valaki a származása miatt ne játszhasson el egy szerepet, nem más, mint a leggyalázatosabb rasszizmus – értem én, hogy megérkezett rá Amerikából az engedély a Hvg szerkesztőségébe, ez azonban semennyit sem változtat azon, hogy fehérek pártján cigányokat megbélyegezni, és cigányok pártján fehéreket megbélyegezni ugyanannyira barbár támadás a nyugati civilizáció értékei ellen.

Itt jegyzem meg továbbá, hogy a cigány-fehér konfliktus egyáltalán nem a bőrszínben realizálódik. Akik döngölt padlón nevelkednek fel, ma a többség szemében funkcionálisan cigányok, bármilyen eredményre is jusson Kovács Bálint genetikai vizsgálata – köztudott továbbá, hogy a cigány származású értelmiség nagyon nagy része sikeresen integrálódik a többségi társadalomba. Amiben Kovács Bálint bulvárszínházat és Fábry Sándort idéző viccelődést lát, mindaz a mai magyarság legsúlyosabb sorskérdése. A hazai cigányság nyomorúságát, elmaradottságát, iskolázatlanságát a ma nemzedékeinek kellene felszámolniuk, mert ha a többségi társadalom nem integrálja a cigányságot, a cigányság dezintegrálja majd a többségi társadalmat – Pintér Béla darabjában e dicstelen jövő körvonalait idézi meg.

Ez pedig nem jóslat: már ma is tragikus következményei vannak – Olaszliszka és Tatárszentgyörgy neve két égbekiáltó mementó gyanánt példázza ezt. Az ország problémáinak mély meg nem értéséről, a kultúrharc és a polgárháborús hisztéria pusztításáról mi sem árulkodik ékesebben, mint a pillanat, amikor Kovács Bálint azt kéri számon az ország legnagyobb drámaíróján, hogy kétszáz év múlva miért nem a „baloldali–jobboldali, nemzeti konzervatív–liberális” törésvonal lesz a fontos? Próbálok válaszolni: azért, mert ma sem fontos. Azért, mert nincs is ilyen. Cinikus trollok és maffiózók az egyik oldalon – túlérzékeny, öngyarmatosító értelmiségiek és maffiózók a másik oldalon. A döngölt padló és a csiszolt parketta közti tengely nem zár be szöget a baloldal és a jobboldal, a liberalizmus és az illiberalizmus tengelyével – ennek megértése nem több, mint elemi emberség és józan racionalitás kérdése. Ha ezt nem sikerül felfogni, a magyarság menthetetlenül elmerül abban a jövőben, amelyet Pintér Béla az Újpesti Rendezvénytér színpadára álmodott.

A „kritika” fennmaradó része alávaló fölényeskedés és nyomorult gyávaság demonstrációja, hisz a szerző tucatszor leírja, hogy Pintér Béla mekkora nagy művész, ő pedig mennyire jó szándékkal áll valamennyi mondatához. Megjegyzem: ha Kovács Bálint az Egyesült Államokban adná elő ugyanezt, azonnal repülne az ottani Hvg szerkesztőségéből. Egy forradalom során az ilyen privilégiumokat megtaposni szokás – csakhogy Kovács Bálint az a fajta forradalmár, aki akkor válik igazán magabiztossá, ha már üzemel a guillotine a Forradalom terén.

A Vérvörös Törtfehér Méregzöld nemcsak egy szokás szerint kiváló Pintér Béla-darab, hanem egy tabusított krízis kimenetelének példátlanul bátor felvetése – s ahogy semmikor, úgy ezúttal sem a stáblista összetétele számít, a minőség és az érvényesség ugyanis soha nem annak diverzitásából, hanem mindig és csakis a drámai cselekmény katarzisából következik.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!

Címkék: blackface, cigányság, kultúrharc, metoo, Pintér Béla, rasszizmus, színház, zaklatás


HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Barabási Albert-Lászlóval

Árnyék podcast – Raktárcsend

Pin It on Pinterest